blue {YoonKook ff.}

43. "Meghaltam?"

A tüdőm ijesztő hangot adott ki, ahogy levegőért kapva ültem fel. Mintha most értem volna a víz felszínére, és egészen idáig fuldokoltam volna.

- Hívj gyorsan orvost! - kiáltotta valaki, miközben két erős kar nyomott vissza az ágyba.

A szemeim előtt villogó csillagok táncoltak és mintha egy dobozban ülnék, tompán hallottam a zajokat. Valahonnan sípolás ütötte a fülem, a másik oldalról pedig valaki folyamatosan beszélt hozzám. A kézfejemben apró szúrást éreztem, pár perc múlva pedig elkezdett tisztulni a látásom. Ködfátyol ereszkedett rám, laposakat pislogtam, mire el tudtam oszlatni a fehér párát.

Egy ősz hajú, fehér köpenyes férfi hajolt felém. Az arcomat tapogatta és hozzáért egy olyan részhez, amitől úgy éreztem, egy kést szúrtak a szemem alá. Orromat felhúzva fordítottam el a fejem, de minduntalan hozzám ért az idegen.

- Minden rendben, csak megvizsgálom - mondta mély hangon. Egy lámpával világított a szemembe, és ettől én annyira ideges lettem. Végre látok valamit, erre megvakít az orvosi lámpával. - Tud beszélni?

- Igen... - köhögtem.

A torkom kiszáradt, mintha napok óta nem jutottam volna folyadékhoz. A férfi egy poharat nyújtott felém, de végül ő tartotta meg és a számhoz igazította a szívószálat. Nagyokat kortyolva a vízből néztem körbe a szobában.

Kórházban voltam, erre már akkor rájöttem, amikor megláttam az undorítóan fehér falakat és az ágyam mellett sípoló szerkezetet. Azonban ez más volt, mint amilyenben tegnap voltam. Tegnap egy sokkal barátságtalanabb szobában ébredtem, és...

Várjunk csak.

Mondhatni fájdalommal járt visszaemlékezni arra a pontra, ahol Yoongi lelökött a tetőről. Megmentették az életem, valahogy túléltem a zuhanást. Kieresztettem ajkaim közül a szívószálat és mérgesen néztem az orvosra.

- Miért mentettek meg?! - kértem őt számon, mire döbbenten nézett rám.

Hátrált pár lépést, és ekkor észrevettem, hogy nem vagyunk egyedül. Yoongi maga előtt összefont karokkal állt a fal mellett. Nem tűnt mérgesnek, sokkal inkább volt kétségbeesett.

- Nincs változás - mondta az orvos, miközben a gép monitorját figyelte. - Feltennék néhány kérdést, rendben?

- Jó - bólintottam erőtlenül, de nem néztem rá. Egyszerűen képtelen voltam elszakítani a tekintetem Yoongiról.

- Mi a neve?

- Jeon Jungkook - feleltem gondolkodás nélkül.

- Milyen évet írunk?

- Kétezer... tizennyolc, azt hiszem - ráncoltam össze a homlokom.

- Tizenkilenc - köszörülte meg a torkát. - Január.

- Amúgy sem lényeges - mondtam, és próbáltam nem megrémülni a tudattól, hogy nem emlékszem a karácsonyra, sem a szilveszterre.

- Tudja, hogy miért van itt? - vonta fel a szemöldökét.

- Leugrottam a tetőről - válaszoltam halkan. - Mert meg akartam halni.

- Értem - méregetett az orvos furcsán, és valamit lejegyzetelt egy lapra. - Fél óra múlva benézek, hogy minden rendben van-e. Később pedig bejön egy kollégám és megvizsgálja önt, rendben? - kezdett igazán elegem lenni abból, hogy ennyiszer használja a rendben szót.

Biccentettem, ő pedig még egyszer ránézett a monitorra, aztán kiment a szobából.

Pislogás nélkül meredtem a kék hajú fiúra, aki továbbra is mozdulatlanul állt a fal mellett. Másképp nézett ki, mint legutóbb. A bőre élettel telibb volt és olyan... igazinak tűnt.