blue {YoonKook ff.}

3. Velem van a baj

A vécé felé hajolva, remegő kezemmel tartottam magam, miközben kiadtam gyomrom tartalmát. Öklendezve könnyítettem szenvedő testemen és mikor úgy véltem, minden kijött, aminek ki kellett, oldalra dőlve terültem el a hideg kövön.

Reggel négy volt.

Fáradt voltam, ideges és gyenge. Alig bírtam felemelni a fejem, hogy megnézzem, mennyire szakadt el a falra akasztott családi kép, amit aközben vertem le, hogy a fürdőszobába rohantam.

Az ideg felemésztett, minden porcikámba beférkőzött és mintha hallottam volna, hogy gonoszan kacag rajtam, amiért elérte célját. Már tegnap sem éreztem jól magam, az egész napot végig fetrengtem a nappaliban és könyörögtem az időnek, hogy lassabban teljen.

Az az apró pozitív gondolatom az új sulival kapcsolatban is köddé vált. Különböző rémképek villantak fel a szemeim előtt; ki fognak készíteni, meg fognak verni, a földre fognak kényszeríteni.

Két tenyerem a füleimre szorítottam, s eközben úgy bevertem a könyököm a fürdőkádba, hogy fájdalmasan felnyögtem.

Félek.

Félek az ismeretlentől, az újtól, mert tényleg nem tudhatom, hogy jobb, vagy rosszabb lesz a múltnál. A pesszimista gondolkodásmódom miatt csak a legrosszabb dologra tudok gondolni.

Vergődök ahelyett, hogy összeszedném magam, pedig nem telne sok erőmbe. Talán, ha normális megjelenéssel megyek oda, ha nem mutatok ki az ég világon semmit... Nem. Akkor is megtalálnak.

Nehezen, de sikerült talpra állnom. Lekaptam magamról a pólómat és az alsómat, majd beálltam a zuhany alá. Arcomat a vízsugár felé fordítottam, miközben a leghidegebb fokozatra állítottam a hőmérsékletét.

Nyugalom.

Hátamat a csempének vetve csúsztam le a földre. Bőröm pillanatok alatt kivörösödött a jég hideg víztől, csípett, minden bajom volt tőle, mégis valamilyen módon megnyugtatott. Talán mert nem tudtam a gondolataimra figyelni, csak arra, hogy mit tesz testemmel a jeges fürdő. Homlokomra tapadt hajamat hátratúrtam és mélyen felsóhajtottam.

Meg fogom csinálni. Nem adhatom fel!

Felnyúltam a samponért és erősen átdörzsöltem magam vele, miután valamivel langyosabb fokozatra állítottam a rám zúduló vizet. Szerettem volna azt hinni, hogy ezzel megtisztítom magam a sok mocsoktól, ami az évek alatt rám tapadt.

Meztelenül léptem ki a tükör elé. Borzasztóan néztem ki, ez az, amin képtelen vagyok egyik napról a másikra változtatni. Nem vagyok több egy roncsnál, amibe bátran bele lehet rúgni.
Kinyitottam a szekrényt és kezembe fogtam az ollót. Percekig szemeztem vele, hiszen pillanatok alatt ezernyi gondolat futott át az agyamon, hogy mit tehetnék ezzel az eszközzel.

Tényleg gyáva vagyok. Hiszen megijedek már csak attól is, hogy kárt teszek magamban. Pedig azt olvastam, ez valamelyest könnyít az ember lelkén.

Cél nélkül emeltem fel a kezem, és vágtam le egy hosszabb tincset a hajamból. Anyu barátnője, a fodrászom most biztosan sikítófrászt kapna ha látná, hogy mit csinálok. Remegő kézzel szabadítottam meg magam frufrum egy részétől, hogy tisztán lássak. Eltűnt a pajzsom, amit csak én képzeltem egy védelmező falnak.

Egy törölközőt tekertem a derekam köré és a folyosóra szédelegtem. Fél hat, kereken másfél órát szenvedtem a fürdőben, de még mindig van bőven időm indulásig. Lementem anyuék szobájába és kitártam a szekrényét.

- Piros nem, szőke nem, kék nem, rózsaszín... - megálltam a válogatásban. - Anya, minek neked rózsaszín festék? - hitetlenkedtem, majd visszadobtam a dobozt a szekrény aljába. Végül rátaláltam az éjfekete hajfestékre és elszántan robogtam vissza vele az emeletre.

Még sosem csináltam ilyet egyedül. Nem is emlékszem arra, hogy milyen voltam feketén, már hosszú ideje barna a hajam, anya miatt.
A fürdőbe visszatérve felbontottam a dobozt és hezitálás nélkül hozzáláttam a dologhoz.

Két órával később frissen, fekete hajjal ücsörögtem a kanapén. Mellettem hevert a táskám, ugyanis már öt perce el kellett volna induljak, de úgy érzem, mintha idekötöztek volna. A telefonom megrezzent a zsebemben, mire nagyot ugrottam.

- Anya? - emeltem fülemhez a készüléket.

- Elindultál már? - kérdezte.

- Uhmm... igen - köszörültem meg a torkom zavartan.

- Ne izgulj, minden rendben lesz. Csak add önmagad, oké? - biztatott kedves szavaival.

- Oké - bólintottam magam elé.

Anya telefonhívása megadta az utolsó löketet, amitől végre fel tudtam állni és elindulni az iskolába. A fülhallgatómat bedugtam a fülembe és maximum hangerőn hallgattam valami pörgősebb dalt, hogy a kedvem javuljon egy kicsit és el tudjak lazulni, de olyan hamar odaértem az épülethez, hogy alig járt le a második szám. Nagyot nyelve löktem be az ajtót, odabent csend fogadott. Valószínűleg tart az óra. Az iskolatitkárhoz mentem, aki szívélyes mosollyal az arcán fogadott engem.

- Jó napot. Jeon Jeongguk vagyok, új diák - mutatkoztam be illedelmesen. A nő elkomolyodott és a papírjai között kezdett keresgélni.

- Egy pillanat - emelte fel a mutatóujját, ezzel is jelezve, hogy várjak. Valamit gépelt a laptopján. Lehajtottam a fejem és a cipőmet bámultam, mintha lenne ott valami érdekes, pedig csak nem akartam zavarni a nőt azzal, hogy figyelem miközben dolgozik. Én is zavarban vagyok, ha figyelemmel követik amit csinálok, akkor szerintem más is...

- Áh, Jeongguk! - lépdelt oda hozzánk magas sarkú cipőjében egy nő. - Már vártalak! Lee NiNeul vagyok, ezentúl az osztályfőnököd - mosolygott rám.

- Jó napot - igyekeztem én is úgy üdvözölni őt, ahogy ő engem, de azt hiszem az arckifejezésem korántsem hasonlított egy barátságos mosolyra.

- Gyere, már elkezdődött az óra - intett, majd elindult a folyosón. Remegő lábakkal követtem őt, szívem a torkomba ugrott és hirtelen leizzadtam.

Most már igazán nem léphetek vissza.

A folyosó közepe felé megállt egy terem előtt, és teljes nyugalommal az arcán nyomta le a kilincset.

Én addig vagy százszor meghaltam.

Kedvesen beinvitált az ajtó nyitódástól elcsendesült terembe. Úristen, de sokan vannak. Vagy húsz kíváncsi szempár meredt rám, míg a tanárnő felvázolta a helyzetet.

- Ő az új osztálytársatok, Jeon Jeongguk - mutatott be a többieknek.

- Cs-csak... Jungkook - dadogtam.

- Rendben, Jungkook - mosolygott rám biztatóan. Tud mást csinálni a mosolygáson kívül? - Szeretnél...

- Figyelj már! - kiáltott egy srác az utolsó padsorból kék hajjal és kifejezéstelen arccal. - Te most fiú vagy, vagy lány? - kérdezte.

- Szerintem vagy - vihogott fel a mellette ülő fiú, ahogy az összes többi diák a teremben.

Szégyenemben lehajtottam a fejem és össze kellett szorítanom a szemem, nehogy elsírjam magam.

Tudtam, hogy velem van a baj.