blue {YoonKook ff.}

2. Soju és fura srác

Utáltam, hogy a gondolatok megszállták a fejem és egyszerűen nem hagytak nyugodni. Akármit csináltam, mindig jelen voltak, pedig kitakarítottam a szobámat, készítettem ebédet és mindezt hangos zene közben, mégsem hatott semmit. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz hétfőn, hogyan fognak fogadni az új osztálytársaim. Arra, hogy lennének barátaim nem számítok, hiszen az már maga lenne a csoda. Bőven elég lenne nekem, ha elfogadnának, ha nem bántanának.

Egy átlagos tinédzser a szombatját biztosan nem a szobájába bújva tölti. Ha felnézek a Facebookra látom, hogy minden ismerősömnek tökéletes élete van, tele szórakozással és boldogsággal. Még SiWon is mosolygós képeket tölt fel magáról a barátnőjével, vagy a barátaival. Pedig szerintem ő nem érdemelné meg a fényűző életét.

Megfogtam a szemetet és kivittem a házunk elé, hogy ma már ne legyen ezzel gondom. Ha jól tudom, egykor jönnek, hogy elvigyék. Eközben anya hívott, amit furcsálltam, de kimondottan örültem neki, hogy van egy kis ideje rám, még ha csak telefonon is.

- Anya! - becsuktam magam mögött az ajtót és a nappaliba mentem.

- Kook, szia - üdvözölt bársonyos hangján. - Jól vagy?

- Igen - bólintottam magam elé, pedig tudtam, hogy ő ezt nem látja.

- Biztos? - kérdezte.

- Igen, anya - forgattam meg a szemeimet. - Minden a legnagyobb rendben.

- Izgatott vagy a hétfő miatt - szavai inkább kijelentésnek tűntek, mintsem kérdésnek.

- Kicsit - füllentettem.

- Minden rendben lesz, kincsem - nyugtatott jó anya módjára. Bárcsak tudná, hogy nekem nem biztató szavak kellenek, hanem egy ölelés. Az most sokkal jobban esne.

- Új esély - motyogtam.

- Ez a beszéd! - éreztem a hangján, hogy mosolyog. - Mennyi pénzed maradt?

- Hát, - keltem fel, hogy megnézhessem a perselyt, amibe anya hagyott pénzt nekem. - Megvan még az összes.

- Micsoda? Ettél te rendesen? - akadt ki, természetesen joggal.

- A zsebpénzemet költöttem el először - magyarázkodtam. Nem hiszem, hogy elhitte szavaimat, ugyanis hangja szigorúbbá vált.

- Menj el a boltba. Vegyél valamit, nem szeretném, ha éheznél! - parancsolta.

- Nem éhezem - ellenkeztem. - Csak mostanában nem vagyok annyira éhes.

- Szóval haza kell mennem? - kérdezte félelmetes hangsúllyal. Szívem szerint rávágtam volna, hogy igen, gyere haza, de nem vagyok szívtelen. Anya imádja a munkáját, ha hazarendelném csak ideges lenne és rajtam vezetné le a dühét, erre pedig semmi szükségem.

- Jó - sóhajtottam megadóan. - Délután elmegyek a boltba.

- Helyes. Most mennem kell, majd beszélünk, rendben?

- Ahha - dünnyögtem, aztán a búcsú után bontottam a hívást.

Kénytelen voltam felöltözni, hiszen igaza volt anyának, valamit ennem kell és vészesen kifogyott a hűtőnk. Ma használtam el az utolsó fagyasztott húst, aminek a nagyját kidobtam, mert furcsa íze volt. Összeszedtem a pénzt, zsebre vágtam és megnéztem az időt.

Még csak három óra, ha szerencsém van, kevesen lesznek a boltban. Fekete pulóverem kapucniát a fejemre húztam és elindultam a kisboltba. Gyorsan túlesek rajta, ha szerencsém van nem futok össze ismerőssel, könnyedén megúszom a kis kiruccanásomat.

Az üzletben, ahogy gondoltam, kevesebben voltak, mint a nap bármely szakaszában. A sorok között járkáltam és minden hülyeséget a kosaramba dobtam, amit megláttam és megtetszett. Vettem két doboz energiaitalt, mert ma szeretnék tovább ébren maradni, és vagy három zacskó chipszet. Persze nem felejtettem el, hogy valamikor főtt ételt is kellene ennem, vettem húst és rizst is, egy kis sót, és ahogy végigjártam a sorokon, lassan megtelt a kosaram. Az italoknál megtorpantam és kételkedve mértem fel a lecimkézett üvegeket.

- A legütősebbet! - vihogott nem sokkal mellettem egy srác. Arra kaptam szemeimet és felmértem a kis társaságot. Négyen voltak, az egyikük idősebb lehetett a többinél, az ő kezében volt a kosár, tele alkohollal.

- Szerinem ennyi is elég lesz - jegyezte meg fintorogva.

- De hyung! - nyafogott egy másik fiú, és lehajolt még egy dobozért. - Még ezt vegyük meg.

- Úgyis Yoongi kártyájáról fizetünk - legyintett végül az idősebb, aki mintha megérezte volna kíváncsi tekintetem, rám nézett.

Basszus, lebuktam. Azonnal lehajtottam a fejem és az arcom lángolni kezdett. Minek kellett nekem bámulnom őket?
Feltűnően csendben lettek és éreztem, ahogy szemeik lyukat égetnek az oldalamba. El akartam menni, sőt, rohanni, de lefagytam. Mintha a padlóhoz szögeltek volna.

- Hé - karolta át a vállamat az egyikük, mire felnéztem rá. Ezüstös haja volt és egy kicsivel magasabb volt nálam. - Teljes mértékben átérzem - mondta. Összevontam a szemöldököm. Miről beszél?

- Tae, hagyd már - kuncogott az alacsonyabb, szőke hajú fiú.

- Ha nem lenne itt Hwanhee hyung, mi is ilyen szomorúan néznénk az italokat - teremtette le őt vállam fogva tartója mély hangon.

- Szerintem menjünk - pillantott körbe kínosan, ezek szerint Hwanhee.

- Kérsz innen valamit, kicsi? - kérdezte tőlem... Tae? Azt hiszem, így hívta őt a szőke fiú.

- Én... - hezitáltam leizzadva. - N-nem tudom - dadogtam.

Jungkook, szedd össze magad! Végre itt van valaki, aki nem bánt meg első szavával úgy, hogy nem is ismer, erre te mit csinálsz?!
Idióta.

- Oké, veszünk neked egy Sojut - hajolt le az ismert üvegért.

- Normális vagy? - szólt neki a szőke. - Az drága!

- De Yoongi fizet - mosolygott sejtelmesen Tae, majd megragadta a felkarom és a kassza felé vonszolt.

- Nem fog ennek örülni, hiszen mindig megnézi a számlát és lecsekkolja, hogy minden meg van- e - húzta el a száját a srác, aki eddig meg se szólalt.

- Meg...megadom - vettem elő a zsebemből a pénzt.

- Látod, megadja! - vigyorgott Tae. - Nem lenne szükséges, tudod, de tényleg a haverunk kártyájával fizetünk és elég morcos tud lenni, ha elköltjük a pénzét.

- Persze, nem baj - mosolyogtam szelíden. Gyerünk, bátorság, most kapj el! Kifizettem a dolgaimat, majd félrevonulva egy szatyorba pakoltam mindent. Mire végeztem, az idegen fiúk már mellettem toporogtak.

- Jó hétvégét! - vigyorgott rám Tae, miután cseréltünk. Én odaadtam neki a pénzt, ő pedig a Sojut.

- Köszönöm - hajoltam meg előttük. Egy intés után tovább álltak, én pedig vegyes érzelmekkel indultam haza.

Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe. A srác, akinek Tae a neve olyan közvetlen volt velem, hogy kellemetlenül éreztem magam miatta. Hiszen ez számomra egyáltalán nem megszokott. Azt vártam, hogy kiröhögnek, amiért úgy megbámultam őket, de ehelyett jó fejek voltak. Lehet, mégsem vagyok annyira taszító, hogy mindenki utáljon? Vagy ez csak a véletlen műve volt?

Kérdéseim közepette hazaértem, és első dolgom nem volt más, mint hogy leültem a kanapéra, felbontottam az egyik zacskó chipszet és a Sojut. Hát akkor... Hajrá.