Bangtan&Army [BEFEJEZETT]

35.2 Akkor utazzunk!

Nem is tudom mikor töltöttem utoljára ennyi időt a családommal. Egy hetet voltam itthon, ami alatt kipihentem magamat. Sokat segítettem és még többet beszélgettem a szüleimmel és a bátyámmal. A nagy szüleimmel és az unokatestvéreimmel is sikerült össze hozni egy találkozót.
Hyun-So az alatt az egy hét alatt míg itt voltam bent volt a kórházban meg figyelésre, mondván, jobb ha szemmel tartanak egy olyan beteget aki kómában volt, azonban azt mondta az orvos, hogy jók az eredményei és hogy nincs semmilyen maradandó sérülése. A napjaim háromnegyedét nála töltöttem.

Meg ünnepeltük a születésnapomat, ami időközben elfelejtődött a bátyám balesete miatt, amit teljesen megértek, nekem sem volt kedvem ünnepelni.
Mok-al sikerült találkoznom és sokat beszéltünk. Megígérte, hogy majd meglátogat és közös programot is szervezünk.
Amikor csak tudtam beszéltem a lányokkal és a fiúkkal. Mindig meséltek valamit, és sok képet, videót, hang üzenetet küldtek, tehát sosem unatkoztam. A legtöbben Yoora nevelte Kook-ot, vagy a fiúk kergetőztek a lakásban. Hiányoztak már, de a családommal is el kellett töltenem egy kis időt.
Én is küldtem nekik sok mindent. Apu például egy videóban figyelmeztette Tae-t, hogy addig nem nyugszik, amíg nem találkozik vele és személyesen el nem mondhatja neki azt, amit akar.
A két biztonsági őr, akiket Chung-Ho velem küldött, végig itt voltak. Vigyáztak rám, amire néha szükség is volt. A fanok majdnem mindenhova követtek, de a házunkhoz szerencsére nem jutottak el. Félre értés ne essék, imádom őket, de néha szükségem van a magán életre is. Főleg amikor a családdal vagyok.

Az alatt a két hét alatt, amit Tae nélkül töltöttem, elvonási tüneteket véltem felfedezni magamon.
Sokkal ingerlékenyebb lettem és amikor csak tudtam az ő pólóját hordtam. Videókat néztem róla és nem tudtam be telni a csodálatos hangjával. Alig bírtam ki a repülőútat, és a hotelhez vezető utat. Egy örökké valóságnak tűnt.
Ja, Chung-nak sikerült elintéznie, hogy át tegyék egy héttel későbbre a Hawaii utazásunkat és nem kellett érte fizetnünk. Vele is sokat beszéltem, mindig beszámolt a történésekről, és megnyugtatott, hogy vigyáz a lányokra és a Bangtan fiúkra is.

A repülőn nem voltam egyedül, ugyanis régi jó barátaim a pillangóim, most is a hasamban rosszalkodtak és nem hagytak nyugodni. Nagyon ideges voltam, és álmos, de egy pillanatra nem tudtam lehunyni a szemeimet. A gépen sok képet csináltam, leginkább a felhőkről és a világról, felül nézetben. Mindig is imádtam repülni. Szerettem a tájat és úgy éreztem, hogy fent, a levegőben, ha csak egy kis időre is, de távol lehetek a világ bajaitól.

Amikor leszálltam először nem tudtam, hogy hova menjek. Majd eszembe jutott, amit Chung-Ho mondott. Egy fekete kis busz fog rám várni a bejárattal szemben. Valóban ott volt, és egy ember állt előtte egy táblát tartva, amire koreaiul a nevem volt írva. Oda mentem a bőröndjeimmel és megálltam előtte. Először kérdőn nézett rám, majd végig mért és elmosolyodott.
-Oh, Eun, szia. Örülök, hogy épségben ide értél. Te még nem ismersz engem, de igazából lényegtelen a nevem. Chung-Ho egyik barátja vagyok, és megkért rá, hogy vigyelek el téged a szállodába-mosolygott rám kedvesen a középkorú férfi, én pedig döbbentem néztem rá. Egy részt, mert koreai volt, más részt mert nem tudtam, hogy ismeri Chung-ot. A biztonság kedvéért felhívtam a manager-emet és kérdőre vontam a pasasról, de megnyugtatott, hogy nem egy ember rabló és hogy nyugodtan be szállhatok a kocsijába.

Szerintem nem is kell mondanom, hogy úgy vert a szívem, mintha egy maratont futottam volna le.
Már nagyon vártam, hogy végre lássam Tae-t, mert nagyon hiányzott.
A hotelhez vezető út alatt végig kifelé bámultam az ablakon és csodáltam a tájat.
Egyszer csak meg álltunk egy hatalmas és gyönyörű épület előtt. Kiszálltam, elköszöntem a férfitól és a csomagjaimmal együtt beléptem az ajtón. Az angolommal nincsen gond, így könnyedén el tudtam mondani, hogy ki vagyok és mit akarok. A recepciós hölgy kedvesen fogadott, majd a számítógépen ellenőrzött pár dolgot és át adta a kulcsot.
A 8. emeleten volt a mi szobánk, a 364-es. A liftben halkan szólt a zene, én pedig alig vártam, hogy felérjek.
Végig mentem a folyosón, majd megtaláltam az ajtót, amire rá volt írva a szoba száma.
Betettem a zárba a kulcsot, majd remegő kézzel fordítottam el benne...

Hi everyone! ^^
Tudom, tudom, megint eltűntem és nem volt rész egy jó ideig. Ezért elnézést kérek (ismét).
Utólag is boldog új évet minden olvasómnak^^ 🎉🎊🍷

Egy-két tudni való:
•Hamarosan vége a történetnek, már csak pár részt tervezek, de ez majd attól függ, hogy végül mennyire húzom el.
•Miután ennek vége, bele kezdek egy másik "könyv" írásába. Egyelőre csak annyit árulok el, hogy úgy néz ki, hogy az is fici lesz.
•Novemberben lett egy éves a történet, ezzel együtt novemberben lettem egy éves K-popper. 😍😍😍
Köszönöm szépen annak aki elolvasta a történetet, vagy aki szavazott, kommentelt. Nagyon jól esik.
Már majdnem 20.000 megtekintésnél járunk. AZTA!
Köszönöm szépen ^^
•Még egy dolog:
Vissza olvastam a ficimet (nem teljesen) és így elnézve rengeteg hiba van benne. Mind helyesírási, mind szakmai (vagy milyen XD) hiba.
Sok helyen össze vissza írkáltam dolgokat, amik eszembe jutottak, sok helyen csak össze csaptam. Szó ismétlés is van bőven és még rengeteg más.
Nem tudtam sok mindent a BTS-ről, hisz még csak akkoriban csöppentem bele ebbe a világba. Nem mondom, hogy most egy vérbeli A.R.M.Y. vagyok,(sőt XD van még bőven mit tanulnom), de sok dolog tisztult ki a fejemben.
Rengeteg mindenen kéne változtatni, és szeretném jobbra megírni a következő könyvemet. Össze szedettebre, és nem ilyen hosszúra. XD bár ez majd kiderül. Lehet az még hosszabb lesz.

Köszönöm, hogy itt vagytok velem és hogy olvassátok a kis szösszeneteimet, amiket ritkán töltök fel, mégis gyatrák.
További szép estét. Aludjatok jól és álmodjatok a Bangtan fiúkkal ❤
~Zsuni~