Hibbant-szigeten nem volt mindig béke a vikingek és a sárkányok között - ahogyan Pléhpofa sem volt mindig „Termetes", és Valka sem volt mindig Haddock.
Hogyan kezdődött hát minden? Honnan indultak, miként ismerkedtek meg Hablaty szülei? Milyen probl...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
/Valka/
Sergiolus Haddock beváltotta ígéretét, úgyhogy a következő két hétben takaríthattam az arénát. De én egy percig sem bántam. A munka legalább lehetőséget adott arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Végre volt időm gondolkodni a dolgokon, és feldolgozni a történteket. Nagy szükségem volt rá.
Az, hogy látnom kellett, ahogyan Pléhpofa megöli a szörnyennagy rémséget, hatalmas lelki traumát okozott nekem. Nem is igazán őt hibáztattam, hisz' ahogy mondta, meg kell felelnie a törzs — és leginkább az apja — elvárásainak, nagy lehet rajta a nyomás. Inkább magamra voltam mérges, amiért nem sikerült megmentenem a sárkány életét. Kudarcot vallottam, és ez rendkívüli keserűséggel töltött el. Talán egy kis mértékben feloldotta azonban az utána következett beszélgetésem Pléhpofával. A fiúnak bizonyos mértékig sikerült megnyugtatnia, noha továbbra sem tudom, hányadán állok vele. Idegesítő érzés.
Szerencsére mégsem kellett teljesen egyedül takarítanom. A legjobb barátnőm, Nissa volt olyan rendes, hogy ő is kivette a részét a munkából. Minden délután, amikor az utolsó vikingek is befejezték az edzést az arénában, akkor jöttünk mi, hogy tisztaságot varázsoljunk. Nem volt könnyű, de együtt gyorsabban haladtunk, és hamarabb eltelt az idő. Nissának pedig sikerült feldobnia a belőle sugárzó vidámsággal, és a szokásos hülyeségeivel. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.
Persze Sergiolus nem örült, amikor ellenőrizni jött, és együtt látott minket, de mivel előzetesen nem kötötte ki, hogy lehet-e segítségem vagy sem, így nem szólhatott ellene. Ahogy pedig Nissát ismerem, őt amúgy sem érdekelte volna.
Negyedik nap a szokásos időben érkeztünk takarítani, ám az aréna még nem volt üres. Két fiú vívott egymás ellen szekercével: Pléhpofa, és a legjobb barátja, Alvin. Mindketten veszedelmesen ügyesek voltak, tizenöt éves létükre mesterien forgatták a fegyvert — ám nem úgy néztek ki, mint akik egyhamar abbahagyják a gyakorlást. Tanácstalanul néztem Nissára.
— Most mit legyen? — tártam szét a karomat. — Jöjjünk vissza később?
— Ha már úgyis itt vagyunk, akár végig is nézhetjük — vonta meg a vállát Nissa. — Biztos csak elhúzódott az edzés. Szerintem nemsokára befejezik — vélte, azzal letelepedett a fal tövébe, és tekintetét a küzdelemre függesztette.
Ezzel a kérdés el is volt döntve. Némi gondolkodás után követtem a példáját, és mellé ültem. Végül is, Nissának igaza van, egyszer majdcsak abbahagyják...
Így is lett. Nagyjából negyedóra elteltével a fiúk kifulladva felfüggesztették a harcot, és kiegyeztek egy döntetlenben. Egyik sem bírt a másikkal. Nissa felpattant és tapsolni kezdett.
— Gratulálok! Mindketten parádésan küzdöttetek — dicsérte őket ragyogó mosollyal.
— Köszönjük, Nissa. — Alvin arcára mintha pír kúszott volna (bár lehet, hogy csak a harc miatt vörösödött ki).
