Hibbant-szigeten nem volt mindig béke a vikingek és a sárkányok között - ahogyan Pléhpofa sem volt mindig „Termetes", és Valka sem volt mindig Haddock.
Hogyan kezdődött hát minden? Honnan indultak, miként ismerkedtek meg Hablaty szülei? Milyen probl...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
/Pléhpofa/
Lesújtva kóvályogtam Hibbant-sziget területén. Őszintén szólva, úgy éreztem magam, mint akin végigvágtatott egy jakcsorda — meg kell hagyni, a kinézetem nem is állt messze tőle.
Napok óta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Az érzés, hogy Nissa, Valka és Alvin eltűntek, nem hagyott békében szundítani. Hiányuk szinte elviselhetetlenül mardosta a lelkem — nem is beszélve az ezzel járó bűntudatról.
Szilárdan hittem, hogy mindez az én hibám. Hisz', ha nem tolom le olyan durván Alvint, ha a húgom nem haragszik meg rám, ha óvatosabb vagyok azzal a hajóval és megsemmisítem, amint valami gyanúsat észlelek vele kapcsolatban, akkor... De ott az a sok kétségbeesett „ha", ami már mind a múlté, én pedig semmit sem tehetek ellene. Ki tudja, viszontlátom-e még valaha Nissát és Valt? Felidéztem a szőke fürtös, zsák bolhaként pattogó húgom örökké vidám, virgonc mosolyát, és Valka könnyed, légies mozdulatait, lágy hangját, csilingelő kacagását és az arckifejezéseit, miközben vadul gesztikulál... Nem, ők nem halhattak meg. Az nem lehet.
Magamnak is fájt bevallani, de még Alvin is hiányzott a folyamatos beszólásaival és az epés megjegyzéseivel. Bármit is vágtam a fejéhez, valahol mélyen még mindig a barátomnak tartottam. Ejnye, Pléhpofa, ne légy ilyen gyenge... hisz' tudod, mit tett! — emlékeztettem magam. Azonban a dühöm szép lassan elpárolgott, és ahogy lecsillapodtam, már nem tudtam haragudni annyira, mint amennyire a józan ész kívánta volna. Legfeljebb a neheztelés látszatát tudtam fenntartani. Ezt a tulajdonságomat mindig is utáltam magamban — de mit lehet tenni, ha egyszer ilyen a természetem? Jól tudom, hogy semmit.
Szívem szerint azonnal hajóra szálltam volna, hogy három barátom után eredjek, és meg sem álljak, míg rájuk nem lelek. Ha kell, átutaztam volna értük az egész óceánt — azonban három hatalmas akadályba ütköztem.
Először is, Gothitól nem tudtuk meg, kik voltak a támadók, akik elrabolták Valkát — és minden jel szerint Alvint meg Nissát is. A javasasszony (miután kiadós fejpüföléssel ajándékozta meg Bélhangost) csupán annyit tudott közölni, hogy két erős férfi kötözte meg, de az arcukat sajnos nem látta. Mindössze arra emlékezett, hogy egyikük magas volt, és tetőtől-talpig fekete öltözet borította, a másik valamivel tömzsibb alkatú, kampós kézzel. Ez a leírás pedig nem sokat segített, mivel a vikingek nem éppen arról híresek, hogy olyan alacsonyak lennének, és kampókeze is számos személynek van a szigetvilágban.
A második probléma, hogy senkinek még a leghalványabb sejtelme sem volt arról, merre indulhattak a hajóval, és be kellett látnom, hogy nyom nélkül elég nehéz lett volna utánuk menni.
A harmadik akadályt pedig úgy hívják, hogy kötelesség. Amikor apánk a törzsfők éves gyűlésére utazott, rám bízta a sziget védelmét — és hogy védelmezhetném az otthonomat, ha nem vagyok a népem mellett? Muszáj volt hát Hibbant-szigeten maradnom.
