Hibbant-szigeten nem volt mindig béke a vikingek és a sárkányok között - ahogyan Pléhpofa sem volt mindig „Termetes", és Valka sem volt mindig Haddock.
Hogyan kezdődött hát minden? Honnan indultak, miként ismerkedtek meg Hablaty szülei? Milyen probl...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
/Pléhpofa/
Édesanyám halála az egész családot megviselte. Noha már hetek teltek el a szörnyű nap óta, még mindig élénken élt bennem. Pontosan emlékeztem mindenre, amit utoljára mondott, és igyekeztem eszerint élni, noha nem volt könnyű — bár, ha visszagondolok, se ő, se senki más nem állította, hogy az lesz majd. Mindenesetre, próbálkoztam.
Ám érthető módon, egy szeretett személy elvesztése rövid idő alatt is hihetetlen mértékben képes befolyásolni a környezetet, és soha nem látott változásokat hozni. A szomorú esetet követően apám a munkájába menekült. Törzsfőként egyébként is naphosszat a falu ügyeit intézte, de anyám halála óta minden idejét ezzel töltötte. Nem volt egy szabad perce, erőt és energiát nem kímélve dolgozott. Mogorvább lett a szokásosnál, és szinte csak aludni járt haza, meg nagy ritkán enni. Bizonyára a ház és a szoba, ahol anyám meghalt, fájó emlékeket ébresztettek benne.
Valamilyen szinten megértettem, hiszen, ha az ember elveszít egy számára mindennél fontosabb személyt, muszáj tennie valamit, hogy bele ne őrüljön a fájdalomba. Apám esetén ez a tevékenység a munka lett. Így viszont, hogy éjt nappallá téve dolgozott, és szinte soha nem volt otthon, kevesebb időt tölt a húgommal és velem. Pedig mindkettőnknek szüksége lett volna a támogatásra — különösen Nissának.
A húgom kétségbeejtő változáson ment keresztül. Egyszerűen képtelen volt feldolgozni anyánk halálát. Persze, kezdetben titkon még én is reménykedtem néha, hogy hirtelen megjelenik előttem teljesen egészségesen, megnyugtatóan mosolyogva, hogy minden rendben lesz. A világon mindennél jobban vágytam arra, hogy újra láthassam a kedves arcát, és hallhassam, amint tréfásan „zsák bolhának" nevezi Nissát.
De aztán eszembe jutottak a halála előtti mondatai, és az álomkép szertefoszlott. Szép lassan tudatosult bennem, hogy az én imádott, egyetlen édesanyám nincs többé. Hiánya megszokhatatlannak tűnt, tátongó űrt hagyott maga után a szívemben. Ha húszéves, felnőtt vikingként még nekem sem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket — sőt, korosodó és sokat látott törzsfő létére még apámnak sem —, akkor mit várhattunk volna egy tizenöt éves kamasztól?
Nissa a tragikus eset óta komor, magába forduló lány lett. Nem szívesen szólalt meg, többnyire csak akkor beszélt, ha feltétlenül szükséges volt. Rendszerint magányosan gubbasztott egy félreeső helyen, és lépten-nyomon elsírta magát. Teljesen összetört, minden életkedv elszállt belőle. Öltözködését tekintve, kizárólag feketét volt hajlandó viselni — ellentétben korábbi, viszonylag színes ruházatával.
Már nem az a kedves, vidáman ugrabugráló, folyton mosolygó, aranyos kislány volt, aki imádott társaságban lenni, és be nem állt a szája. Egy kétlábon járó lelki roncs lett belőle. Anyánk távozásával maga is egyfajta élőhalottá vált.
Tudtam, hogy ebben a helyzetben különösen fontos, hogy támaszt nyújtsak neki. Igaz, hogy az évek során sokszor idegesített, de mégiscsak a húgom volt, és ha akadtak is kisebb-nagyobb veszekedéseink, attól még szerettem, és vigyáznom kellett rá. Hiszen bátyjaként ez volt a kötelességem — valamint anyámnak is megígértem, hogy így teszek.
