Hibbant-szigeten nem volt mindig béke a vikingek és a sárkányok között - ahogyan Pléhpofa sem volt mindig „Termetes", és Valka sem volt mindig Haddock.
Hogyan kezdődött hát minden? Honnan indultak, miként ismerkedtek meg Hablaty szülei? Milyen probl...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
/Pléhpofa/
Idegesen járkáltam fel-alá Gothi háza előtt.
— Na? — vontam kérdőre Bélhangost, amikor kilépett az ajtón. Csonka karja be volt kötözve, de ettől eltekintve teljesen egészségesnek tűnt.
— Túlélem.
— És Valka?
— Ő is.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
— Az állapota?
— Gothi szerint agyrázkódása van. Eltarthat egy ideig, amíg felébred. Szerzett egy elég rusnya sebet az alkarjára. Begyógyul, de később akadhatnak miatta nehézségei.
— Ezt hogy érted?
— Előfordulhat, hogy nehezebben tudja majd mozgatni. A szikla mély vágást ejtett a bőrén. De ne aggódj, még mindig jobban járt, mint én.
— Igazad van. Sajnálom, ami veletek történt — tettem a vállára a kezem. — Bemehetek hozzá?
— Gothi azt kérte, senki ne zavarja — de gondolom, a főnök fia kivétel lehet... úgyhogy tessék — intett a bejárat felé.
Tétován léptem be az ajtón. Elfelejtettem lehajolni, így jól bevertem a fejem, a sisakom pedig hatalmas csörömpöléssel landolt a földön. Gothi szúrós pillantást vetett rám.
Zavartan köhintettem.
— Bocsánat.
Az asszony szemforgatva a szoba sarka felé bökött, ahol Valka pihent. Félszegen odasétáltam, és leültem az ágya mellett lévő sámlira. Figyeltem a lány egyenletes légzését — ez némileg megnyugtatott. Óvatosan megszorítottam a kezét.
— Légy erős, Val. A csapatnak szüksége van rád.
Nekem is szükségem van rád — tettem hozzá gondolatban. Valka vitathatatlanul az egyik legjobb barátom volt. Évek óta ismertük egymást, és habár gyakran összekülönböztünk, mindig mellettem állt és támaszt nyújtott, amikor kellett.
— Szívós lány. Meglátod, egykettőre felépül. Meg se kottyan neki — hallottam meg Bélhangost. Észre se vettem, hogy időközben ő is visszajött. Gothi türelmetlenül kopogtatta a vállát. — Igen? — nézett rá meglepetten. — Á, értem, valamit mondani akar. Azt írja — fordította az asszony rajzait —, hogy most már hagyjuk pihenni. Majd ő vigyáz rá.
Hálás pillantást küldtem felé.
— Nagyon köszönjük, Gothi. Mi lenne velünk nélküled?
— Én tudom: hatalmas katasztrófa — szólalt meg mellettem a kovács.
— Nem kell mindenre válaszolni, Bélhangos — forgattam a szemem. — Ez egy költői kérdés volt.
— És? — nézett rám kukán. — Nem értem, mi bajod vele.
