Hibbant-szigeten nem volt mindig béke a vikingek és a sárkányok között - ahogyan Pléhpofa sem volt mindig „Termetes", és Valka sem volt mindig Haddock.
Hogyan kezdődött hát minden? Honnan indultak, miként ismerkedtek meg Hablaty szülei? Milyen probl...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
/Pléhpofa/
Apám sohasem áltatott azzal, hogy törzsfőnek lenni könnyű — épp ellenkezőleg, mindig is arra ösztönzött, hogyha eljön az ideje, megálljam a helyem a legnehezebb helyzetekben is. Mégis, a sokéves tanulás sem készíthetett fel igazán arra, ami rám várt. A legkülönbözőbb problémákkal kellett megküzdenem, és a munkanapjaim végére rendszerint azt se tudtam, hol áll a fejem. Apám persze azért támogatott a háttérből, és Nissa is mellettem állt.
A legtöbbet azonban Valka segített. Sokszor már a puszta jelenléte is motivált és erővel töltött el. Minden helyzetben számíthattam rá — persze a sárkányokhoz való makacs hozzáállása cseppet sem változott, így azért okozott némi fejfájást. Most már én voltam a törzsfő, nekem kellett helyretennem őt, nem apámnak. De még ha veszekedtünk is, előbb-utóbb mindig rendezni tudtuk a vitáinkat. Ha megsértődött valamelyikünk, és egy-két napig nem beszéltünk, már hiányozni kezdtünk egymásnak, így valaki előbb-utóbb odaállt a másik elé, hogy bocsánatot kérjen — én amiatt, mert nem kellett volna olyan keményen bánnom vele, ő pedig amiatt, mert mégiscsak én vagyok a főnök, hallgatnia kéne arra, amit mondok.
Persze tudom, hogy neki ez nehéz, hisz' cseppet sem ilyen az alaptermészete. Sosem volt képes nyugton maradni és zokszó nélkül teljesíteni a parancsokat. De talán pont az önfejűsége és a lázadó természete miatt szerettem bele. Még ha sokszor úgy is tűnt, nem tartozik igazán közénk, én pontosan tudtam, hogy lélekben nagyon is viking.
Már lassan egy éve alkottunk egy párt, és a faluban lépten-nyomon arról pletykáltak, hogy hamarosan törzsfőfeleséget avathatunk Hibbanton. Ezek az elcsípett félmondatok mindig zavarba hoztak, hiszen Valkával mi még nem beszéltünk ilyesmiről — holott egyértelmű volt, hogy ő életem szerelme.
Egyik este aztán, amikor hazaestem egy hosszú nap után (kifárasztott a sok főnöki teendő, utána pedig Valkával voltam a faluban, majd hazakísértem őt), apám az asztalnál ült, és szemlátomást engem várt. Egy különös érmeszerűséget forgatott a kezében, ami furcsán ismerősnek tűnt. Érkezésemre felkapta a fejét, és gyorsan a mellénye zsebébe süllyesztette.
— Szia, apa — üdvözöltem. — Hogy telt a napod?
Édesapám felemelkedett a székéből, elém sétált, és a vállamra tette a kezét.
— Beszélnünk kell, fiam.
— Valami baj van? — kérdeztem aggódva.
— Nem, nincs semmi — legyintett. — Itt most rólad van szó — és az Enskild-lányról.
— Apa, már ezerszer megmondtam, hogy igazán hívhatnád Valkának. Már egy éve egy párt alkotunk.
