Hibbant-szigeten nem volt mindig béke a vikingek és a sárkányok között - ahogyan Pléhpofa sem volt mindig „Termetes", és Valka sem volt mindig Haddock.
Hogyan kezdődött hát minden? Honnan indultak, miként ismerkedtek meg Hablaty szülei? Milyen probl...
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
/Valka/
Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolog felnőttnek lenni. Lassan egy éve, hogy hivatalosan nagykorúvá értem, és visszakaptam a régi otthonomat, amiben még a szüleimmel éltem — csodával határos módon nem égett le a sárkánytámadások alatt.
Azóta a saját lábamon kellett megállnom. Így, tizenkilenc évesen, közel egy esztendő távlatból már egész sikeresen belerázódtam — azonban nagy szükségem volt egykori gyámom, Gothi, és persze a barátaim segítségére.
Mindannyiunkat megváltoztatott kicsit a felnőtt lét. Na, nem azt mondom, hogy érettebbek lettünk — legalábbis társaságunk nagy részéről ez biztos nem mondható el —, de talán valamivel komolyabbak, felelősségteljesebbek (már aki). Egyébként pedig nem sok változás történt a barátaim személyiségét illetően, ami még inkább megerősíti abbéli hitemet, miszerint az emberek lényegükben mindig ugyanolyanok maradnak.
Hibbant is lassan hét emberöltő óta áll rendületlenül — dacolva a rendszeres jégesőkkel —, az itt élő emberek pedig továbbra is sárkányokat ölnek. Maguk a barátaim is gyakran kényszerülnek vadászatra, némelyek közülük — mint például James, Susan, Nissa és Pléhpofa — híres sárkányölők lettek.
Apropó, James és Susan... ők ketten végre úgy határoztak, összekötik az életüket. A csapatunkból természetesen mindenki kapott meghívót a jeles eseményre, a falu pedig a feje tetejére állt — hiszen a Hofferson és a Soldat-család köztiszteletnek örvendett Hibbanton —, mindenki kivette a részét az előkészületekből. Végeredményképpen megérte, a ceremónia pompásan sikerült.
A lakodalmon már jobban elszabadultak a kedélyek, mindenki felöntött a garatra, táncolt, mulatott, vigadozott. Kuncogva néztem a részeg Bélhangost és Pléhpofát, akik egymásba kapaszkodva tántorogtak — mígnem az utóbbi elhányta magát.
— Ajaj... — siettem hozzájuk, és karon ragadtam a törzsfő fiát. — Azt hiszem, jobb lesz, ha te most velem jössz kijózanodni.
— Hé, ne vidd már el! — méltatlankodott Bélhangos. — Még nincs vége a mulalatozásnak! Haha, mulalatozás... milyen vicces! Ugye, Valka? Valalalka... hahaha!
— Tudod mit? Jobb lesz, ha te is jössz.
Egyik oldalról Bélhangosba, másik oldalról Pléhpofába karoltam, és kivezettem őket a nagycsarnokból. Két ilyen erős vikinggel nem volt könnyű, de örömmel állapítottam meg, hogy hasznát vettem a folyamatos fizikai megterhelésnek.
Két éve edzettem rendszeresen — na, nem a sárkányok ellen, hanem hogy meg tudjam védeni magam. Az elmúlt évek eseményei alapján (mint például a kétszeri elrablásom a kalózok által) úgy éreztem, szükségem van rá. Nem akartam tovább az a lány lenni, akit mindig mindentől meg kell menteni.
Fő kiképzőm Nissa volt — rengeteget tanultam legjobb barátnőmtől. Igaz, a kard, pöröly és szekerce még mindig nem volt az erősségem, de a tőrrel egész remekül bántam, íjjal pedig kifejezetten ügyes voltam. A fegyverek közül leginkább a szimpla botot tudom alkalmazni. Ez ritkaságszámba ment, mert a vikingek nem igazán használtak ilyet, rajtam kívül a faluban egyedül Gothinak volt botja. Eredetileg neki se harc céljából, de annyit ütlegelte vele Bélhangost, hogy Nissa kitalálta: ez talán nekem is menne.
