Hibbant-szigeten nem volt mindig béke a vikingek és a sárkányok között - ahogyan Pléhpofa sem volt mindig „Termetes", és Valka sem volt mindig Haddock.
Hogyan kezdődött hát minden? Honnan indultak, miként ismerkedtek meg Hablaty szülei? Milyen probl...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
/Pléhpofa/
Helyettes főnöknek lenni nem könnyű dolog — az elmúlt napok tapasztalatai erre az egy dologra biztosan megtanítottak. Azt sem tudtam, hol áll a fejem. A barátaim és a húgom segítsége nélkül egyből elvéreztem volna. Sejtelmem sem volt, hogy fogok én boldogulni, ha majd tényleg főnök leszek. Reméltem, hogy ők akkor is mellettem lesznek és támogatnak majd — csak úgy, mint most.
Bár, ha jobban belegondolok, Theofil nem igazán könnyítette meg a dolgom — és igazából Modorgóc meg Alvin se. Mondjuk, próbáltak segíteni, a maguk fura módján... de maradjunk annyiban, hogy csak próbáltak. Mindegy, ahogy mondani szokás: a szándék a fontos.
Apropó, Alvin... Egyfolytában azt szajkózta, hogy szerinte nem vagyok alkalmas a főnöki feladatokra. Megszoktam már a csipkelődő stílusát, és elfogadtam őt olyannak, amilyen, de azért örültem volna, ha a legjobb barátom kicsit jobban támogat és hisz bennem. Bíztam benne, hogy egyszer majd csak kinövi a rossz tulajdonságait.
Egyébként, ha morgolódva is, de teljesítette a munkát, amit adtam neki. Gyakorlatilag ugyanaz volt a feladata, mint eddig: védeni a szigetet a sárkánytámadásoktól. Eddig nem sok dolga akadt, mivel sárkánynak színét se láttuk az utóbbi időben. Ennek ellenére apám a búcsúzásakor arra intett bennünket, hogy legyünk résen. Gyanúsnak látta a helyzetet, és sajnos osztanom kellett az aggodalmát — azonban reménykedtem benne, hogy amíg visszatér, nem történik portya. Pechemre, az istenek valamiért eleresztették a fülük mellett az imáimat. Ilyen az én szerencsém...
Egyik éjjel éppen a falu utcáit róttam, amikor James szaladt elém.
— Pléhpofa! — lihegte. — Sárkány... t-támadás!
— A ménkűbe! — káromkodtam el magam. Kösz, Odin, igazán jó fej vagy... — Pont most? Hol? — kaptam a sisakomhoz.
Szinte azonnal érkezett a válasz. James már épp szóra nyitotta a száját, amikor eget rengető sárkányüvöltés rázta meg a levegőt. Ezt követte az emberek rémült sikolya és a becsapódó tűz hangja. Azonnal a helyszínre siettem — közben kis híján nekiütköztem Marthának és Helenának, akik az ellenkező irányba futottak.
— Tűz van!
— Azt látom... — morogtam a bajuszom alatt.
Nem tudtam, milyen sárkány támadt a falura — reménykedtem benne, hogy csak egy gronkel vagy egy sikló, és nem lesz nagy kihívás elintézni. De persze, megint csak reménykedtem...
A főtérre érve olyasvalamivel álltam szembe, amit ezelőtt még soha nem láttam. A házak között randalírozó fenevad egy szörnyennagy rémség volt — de nem a szokványos fajtából. Ez a példány még nagyobbnak, vadabbnak és erősebbnek tűnt, mint a fajtársai.
— Odinra... — tátottam el a számat.
— Pléhpofa! — lépett hozzám falfehér arccal Bruno. — E-ez egy titánszárnyú szörnyennagy rémség!
