Egy pillanat, és beléd estem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..."

91. Könnyek

Február 20. (vasárnap)
- Nem akarok felkelni - nyöszörögte Saci.
- Vásárolni se? - nevettem el magam.
Na, ez hatott. Saci villámgyorsan rendbetette magát, majd miután én is elkészültem, busszal elindultunk az Allee-ba.
A buszon elfoglaltuk leghátul a széksort. Mármint abból két helyet az ablaknál, Saci meg azzal szórakoztatta el magát, hogy hátrafordult és néha integetett a mögöttünk lévő autóknak/buszoknak.
- Visszaintett! - fordult vissza mosolyogva. Hát, jó. :)
A plázába belépve elgondolkodtunk, hogy hova menjünk először, végül kitaláltuk, hogy vegyünk egy pár új ruhát, hátha szerencsénk van és találunk jót nem olyan drágán.
Egy csomó vállfával a kezünkben bementünk próbafülkékbe, majd sorban megmutattuk egymásnak a ruhákat.
- Tá-dámm! - ugrottam Saci elé nevetve. Egy bézs színű, félvállas, szűk felső volt rajtam.
- Csini - mosolygott Saci.
- Köszi, akkor ezt megveszem. Most te jössz.
Pár perc múlva ott is állt előttem az immár sötétszőke barátnőm egy narancssárga egyberuhában. A szoknya része térdig ért, a pántja vastag volt. Csodásan állt rajta.
- Ezt majd akkor hordd, ha már jobb lesz az idő - nevettem fel - De ettől függetlenül nagyon szép vagy benne.
A ruhák után átmentünk egy papír-írószer boltba.
- Ez de szép! - csodálkoztam.
Egy bőrborítású napló volt a kezemben. Elhatároztam, hogy megveszem. Igaz, még nem telt be a mostani, de ha majd be fog, ez lesz a következő. A naplóírás elején még nem igazán tetszett ez az egész, de most már kezdem egyre jobban megszeretni. :)
- Ühüm - bólogatott Saci - A rajzfüzeted betelt már?
- Köszi, hogy szólsz. Egy oldal van belőle hátra - indultam el a füzetes polc felé.
A papír-írószer (vettem magamnak egy "Love" feliratú tollat is) után mindenféle más üzletekben is jártunk, olyanokban is, amik annyira drágák, hogy a vesénket el kellene adnunk hozzá, hogy egy papírzacskót elvihessünk, megnézegettük a méregdrága ruhákat, cipőket, megszagoltuk a parfümöket, meg ilyesmik, jól elszórakoztunk. :)
A végére érve persze beültünk az egyik pizzázóba, mert éhesek voltunk.
- Köszönjük, viszontlátásra! - vittük el a pizzánkat az egyik kétszemélyes asztalhoz - Te milyet kértél? - kérdeztem.
- Rukkolás - vigyorgott Saci - Te?
- Hawaii. A legjobb.
- Az szerintem is jó - értett egyet Saci - Amúúúgy, fiú téma. Mi van Vele mostanában? - érdeklődött témát váltva - Kicsit összezavarodtam már.
- Sajna ugyanaz - vallottam be - Másfél hónapja próbálom kiverni a fejemből, ő pedig már ki is vert engem az övéből. Napok kérdése, és tuti összejön Bettivel, már ha eddig nem történt meg. El kéne felejtenem - sóhajtottam fel szomorúan - Csak tudod, úgy kicsit bonyolult a dolog, hogy nemhogy nem ő nem elég jó hozzám, hogy legyen kiábrándító okom, én nem vagyok jó hozzá, ő a lehető legjobb volt, és én rontottam el, tehát igazából azt az okot ő kapta meg. Érted, ugye?
Abban a pillanatban, ahogy az együttérzően bólogató barátnőm válla felett teljesen véletlenül elnéztem, észrevettem Bettit és Cassot, amint kettesben jönnek fel a mozgólépcsőn.
- Saci - böktem meg a barátnőmet - Szerinted mennyi esély van rá, hogy Cassoval és Bettivel pont most összefussunk? - tettem fel a költői kérdést.
- Nulla. De várj, mi??? - fordult hirtelen hátra, ahol éppen közelített a gerlepár. Bah.
Ahogy odaértek hozzánk, és meglepődve észrevettek minket, köszöntek, majd egy pillanatig azt hittem, tovább mennek, de nem így történt, ugyanis Betti ránk mosolygott és bemutatkozott nekünk.
- Tátor Betti, szerintem még nem nagyon beszéltünk - nyújtotta a kezét mosolyogva, mire illemből mi is bemutatkoztunk.
Betti egyébként gyönyörű lány, és sajnos kétségtelenül illik Cassohoz. Szőke (festett, de szép), vállig érő, ápolt, fényes haj, finom illatú parfüm, szép szemek, kedves mosoly, tökéletes arcbőr, karcsú derék, lapos has, kerekded idomok, arányilag hosszú lábak (egyébként hasonló magasságú, mint én),  nyitott személyiség, modelleket megszégyenítően szép arc, csak szempillaspirállal és némi szájfénnyel, szóval úgy ahogy van, tökéletes lány.
Beszéltünk pár szót, én eszméletlenül zavartan éreztem magam, Casso gyakorlatilag nem is szólt közbe, de ha igen, szinte mindig Bettinek intézte a szavait, Saci a természetéből adódó barátságos és nyitott beszédstílusával próbálta oldani a hangulatot (egy hős, de tényleg), majd végre valahára elmentek.
- Ez... ez kemény volt - fújtam ki magam, amikor Sacival újra ketten maradtunk.
Ha Casso nem lenne, azt mondanám, hogy Betti egész szimpatikus, bár más, mint én (ez a népszerűségéből is egyértelműen lejön), kedves, nyitott és mosolygós, de mivel éppen Cassora pályázik, látszólag Casso is rá, gyönyörűen megtalálták egymást, fogják egymás kezét, randizgatnak, és most jelenleg ők a friss gerlepár, nem teszem meg.
Bár mondjuk a fentiek miatt se Cassot, se Bettit nem utálhatom, nem is hibáztathatom, ilyen az élet, én meg szimplán hülye vagyok. Vagy voltam szilveszterkor, ezt mindenki döntse el magának.
Hazafele menet Sacival leültünk a buszon egy négyszemélyes helyre, egymás mellé.
A következő pillanatban Lotti huppant le velünk szemben (egyszer találkoztunk csak). Varga Lotti a teljes neve, nyolcadikos és ugye nem is kérdés, hogy Casso húga.
- Szia - mosolyogtam rá.
- Hali - rakta le táskáját a combjára - Varga Lotti vagyok - mutatkozott be Sacinak, aki viszonozta ezt.
Lotti sajnos csak egy megállót ment, úgyhogy a továbbiakban csak némán néztünk ki az ablakon.
- Holnap találkozunk, szia! - integettem Sacinak, aki aztán befordult a Petőfi utcába.
Ahogy hazaértem, szimplán csak elfeküdtem az ágyamon, beletúrtam a hajamba, és egy pillanatig lehunyt szemekkel egyszerűen csak átadtam magam a gondolataimnak és az érzéseim hullámának, hogy lepjen csak el, nekem már úgy is mindegy.

Mai nap - 5/?: tudom, fiú után sírni nem a legjobb dolog, de őszintén szólva ma este eljött az idő, és először sírtam Casso miatt. Minden könnycseppem fájdalmas volt, akaratlan, keserű, elszomorító és egyre nehezebbnek éreztem miatta a történteket, de egyben talán egy kicsit megkönnyebbültem és kisírtam magamból, ami felgyülemlett bennem az utóbbi időkben. Régen sírtam fiú után, és bár akkor megfogadtam, hogy soha többet nem teszek ilyet, hát... mégis megtettem. Úgy tűnik.