Egy pillanat, és beléd estem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..."

115. Padló

Március 22. (kedd)
Reggel Casso mellkasa mellett ébredtem. Már épp lehunytam volna a szemem, hogy visszaaludjak, amikor hirtelen sikerült felfognom, hogy mi történik. Jesszus!
A meglepettségtől ugrottam egy óriásit, így sikerült a mai napot a padlón kezdenem.
De legalább felébredtem.
- Mi az, csak nem felkeltél? – hallottam meg álmos Ricsi hangját. Először nem értettem, mit mond, csak később jöttem rá, mit jelent, hogy „iazsacseleftetel", vagy mi.
- Bármit is mondtál, igen – nevettem fel.
Ricsi nem reagált. Gyanítom, visszaaludt.
Csendben feltápászkodtam a padlóról, aztán fáradtan visszafeküdtem.
A földön elterülve hallgattam a falra szerelt óra monoton kattogását. A nyitott ajtón keresztül beszűrődött a megszólaló harang (nem messze van egy templom, amit majd meg szeretnék nézni, azok olyan szépek) és a madarak szüntelen csivitelése.
Az ablakon kibámulva megvizsgáltam az üveg túloldalán nőtt fa minden levelét, majd úgy döntöttem, jó lenne kezdeni magammal valamit, úgyhogy erőt vettem magamon és feltápászkodtam az akkor már kényelmesnek ítélt szőnyegről.
A bőröndömből előhalásztam valami kényelmeset, majd a fürdőszobáig csoszogtam. Okulva az előző három napból (Jézusom, már ennyi ideje itt vagyunk?) a fürdőruhámat is magammal vittem.
A tükörbe nézve megállapítottam, hogy voltam már jobb formában is. A szemeim alatt sötét karikák húzódtak, a hajam pedig olyan hatást keltett, mint ha egy tanyán jártam volna és valaki a fejemre pakolt volna egy nagy adag szénát. Az utóbbin a fésű még (esetleg) segíthet, de visszaaludni nem hiszem, hogy tudnék.
Sóhajtva megráztam a fejem, és elhatároztam, hogy ma nem nézek a tükörbe többet.
Miután kijutottam a fürdőből, az idegtépő ketyegéssel rendelkező falióra tudatta velem, hogy 6:35 van. Vagyis most ki kéne találnom, hogy mit csináljak három óráig. Mert szerintem Ricsiék nem igazán óhajtanak felkelni kilenc előtt.
Tanácstalanul leültem az egyik fotelbe. A lábaimat felhúztam magam elé, az államat pedig a térdemre támasztottam.
Hirtelen felcsendült a Mire vársz, ami először a szívrohamot hozta rám, majd megint megijedtem, hogy nem ébresztettem fel Cassoékat a csengő telefonommal, úgyhogy gyorsan a hang irányába rohantam és megnéztem, ki keres.
Anyu hívott. Mire fogadni tudtam volna a hívást, már kicsöngött, így megnyílt előttem a híváslista. 17 nem fogadott hívás Anyutól. Azt hiszem, eljött a halálom órája.
Kimentem az erkélyre, majd félve visszahívtam Anyut.
- Szia Anyu – köszöntem bele a telefonba.
- Szia Levendula – szólalt meg. Nem volt túlságosan jó hangulatban. - Hívtalak egy párszor a napokban – jegyezte meg.
- Jó, tudom. Bocsi – húztam be a nyakam - Csak sok volt a program, meg minden... - kezdtem magyarázkodni.
- Aham. Mindegy, most az egyszer elfelejtjük - zárta le a témát. Huh, ezt megúsztam. - Egyébként hogy érzed magad? – váltott stílust - Mit csináltok? - érdeklődött.
- Nagyon jól érzem magam – válaszoltam az első kérdésre - Most pedig Ricsi és Casso éppen alszanak - meséltem.
- Gondolom, hosszú volt az éjszaka - kuncogott fel - Szerintem meg sem kell kérdeznem, hogy volt-e zene üvöltetés hangszórókból... - nevetett.
- Ööö... Nem volt – ráztam meg a fejem, mire Anyu a vonal másik végén hallhatóan ledöbbent.
- Bulizás hajnalban az ágyon ugrálva? Az csak volt már – tippelt kissé elbizonytalanodva.
- Az sem igazán. Mindannyian kidőltünk tegnap este – vázoltam fel a elmúlt éjszakát.
- Ó - értette meg - Akkor nincs tombolás?
- Nem igazán - mondtam.
- Milyen kamaszok vagytok ti? – nevetett fel.
- Fáradtak – vontam vállat mosolyogva.
-  Aha. Miben fáradtatok el? – kérdezte.
-  A víz leszívja az embert. De azért érdekes volt tegnap, amikor Casso és Ricsi barkochbáztak – emlékeztem vissza a tegnap délutánra.
- Nem néztem volna ki belőlük.
- Én se – nevettem.
- Te játszottál?
- Nem. Én szaunáztam – meséltem büszkén.
- Helyes. Meddig bírtad?
- Megígértem a fiúknak, hogy nem maradok sokáig. De azért olyan fél óra múlva már egy szökőkútként jöttem ki – mosolyodtam el.
- Sokkal többet én sem szoktam bennt lenni.
- Hugi az? Anyu, átadod egy kicsit? - hallottam meg Napsugár hangját a háttérből.
- Rendben! Levendula, most átadom a nővérednek a telefont – közölte Anyu, mint ha nem hallottam volna.
A telefonon keresztül borzasztó recsegést hallottam, úgyhogy addig eltartottam a fülemtől a készüléket.
- Na baszki, miért kell nekem minden leejtenem? – dünnyögte a nővérem, mire felnevettem.
- Részvétem – vigyorogtam.
- Kösz, ez igazán jól esik – mondta gúnyosan Napsugár.
- Tudom – bólogattam - Nem vagy suliban?
- Nem. Mondjuk, mert hét óra és kocsival járok.
- Már hét óra? – döbbentem le, majd a faliórára néztem, hogy leellenőrizzem. És tényleg. :)
- Történt valami érdekes nálatok? – tért a lényegre.
- Persze - bólintottam - Van tömblekvár a svédasztalon.
- Milyen tömblekvár?
- Összeragadt tömbök lekvárból – világosítottam fel.
- Értem. Egyéb? – kérdezte – Azon kívül, hogy van kocka alakú párizsi is.
- Nem igazán – nevettem fel – Vagyis van valami, de azt majd otthon – tettem hozzá titokzatosan - Nálatok?
- Nem nagyon, csak nézzük az ingatlanokat Szegeden, de igazából semmi különös – sóhajtott, mire beállt közénk a kínos csend.
- Fura lesz – szólaltam meg végül.
- Mi?
- Hogy elköltözöl – sütöttem le a szemem szomorúan.
- Majd minden nap beszélünk, ne aggódj. Hétvégén pedig ha ráérek, hazajövök.
- De az mégis csak más lesz, naaa.
- Tudom – vallotta be – De most még itthon vagyok és 7:02 perckor egy fizika tézé előtt azt várom, hogy mesélj. Úgyhogy hallgatlak – zökkentett vissza a jelenbe határozottan.
A jövő rossz, azt hagyjuk még.
Mindent elmeséltem, pontról pontra, kivéve Cassot, róla nem mondtam semmit.
- És Casso? Őt útközben kinyírta Lizike, vagy mi? – röhögött fel arra utalva, hogy Cassoról nem meséltem.
- Nem – nevettem – Mondtam, hogy majd otthon.
- Már várom – mondta izgatottan. Tudtam, hogy vigyorog, túlságosan jól ismerem.
Miután letettük a telefont, bementem a szobába és visszavittem azt a táskámhoz. Ricsi és Casso is ébren volt.
- Jó reggelt! – köszöntem.
- Csak a napfééény, ami számííít... - énekelt nekem Ricsi nyávogva a Mire vársz-ból. Ezek szerint felkeltettem őket. Hoppá. :)
Nyolc körül lementünk reggelizni. Most több hely volt, mint eddig, mivel máskor olyan tíz körül szoktunk lejutni az ebédlőbe, addigra meg már úgy kell vadászni az asztalokat.
Reggeli után elhatároztuk, hogy menjünk a belső fürdőbe, ahová az első nap is, úgyhogy átöltöztünk. Mivel okos voltam és a ruhám alá vettem a mentazöld fürdőrucim, elég gyorsan elkészültem.
Az élményfürdőben azonnal célba vettük a színes medencét, amiben akkor beindítottak ilyen „pezsgést".
- Halljátok, ez rohadt jó! – röhögött Ricsi.
- Csináljak rólatok képet? – ajánlottam fel, mire mindketten bólintottak.
- Mutathatok metálvillát? – kérdezte Ricsi.
- Mutathatsz – mosolyodtam el – Mindjárt jövök, hozom a telefonom.
Kiúsztam a medencéből, majd elindultam a nyugágyunk felé.
Egy körülbelül velem egyidős srác jött velem szemben. Amikor elhaladt mellettem, nekem jött. Utána csak annyit éreztem, hogy hirtelen megszűnik a lábam alatt a talaj, majd hátraesek a vizes kövön.
Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon, hiába erőlködtem. Levegőt nehezen kaptam, emelett pedig totálisan beparáztam; és persze csak az járt a fejemben, hogy ma már másodszorra kötök ki a földön. Miért van ez?
Hirtelen egy (kettő, az egy azért elég morbid lenne) kar felemelt és elcipelt a nyugágyig. Mondanom sem kell, ki volt az. Na, ki? Casso. Hát persze.
Eszméletlen kellemetlen jelenet, de mégis elolvadok tőle.
Casso letett a műanyag „ágyra", majd leguggolt mellém. A hangom valamennyire visszajött, és a levegővétel is egyre könnyebb volt.
- Jé, itt a telefonom! – szólaltam meg diadalmasan. Rekedtes hangom volt, nagyon. Óriási levegőt vettem, kifújtam, majd vigyorogva megszólaltam – Kérsz képet?
- Nem kell – nevetett fel Casso halkan.
- Ricsi hol van? – néztem körbe.
- Kövesd a hangot – biccentett oldalra, ahol Ricsi éppen a szegény srácot osztotta ki.
Egy ideig csak egymás szemébe néztünk.
Annyira gyönyörű az a két szép szeme, hogy az leírhatatlan. <3
- Tudoood, este beleolvastam a naplódba. Határozottan szépen írsz – törte meg a csendet.
- Hogy mi??? – akadtam ki.
- Vicceltem – vigyorodott el.
- Néha nagyon szemét vagy, tudsz róla? – ráncoltam össze a szemöldököm mosolyogva.
Időközben megérkezett Ricsi is, mire gyorsan bekapcsoltam a telefonom kameráját.
- Ricsi! Metálvillát! Csíííz! – vigyorogtam, mire Ricsi felröhögött, beállt Casso mellé, majd felmutatta a kis- és mutatóujját.
Ez lett végül a színes medencés képből. A medence a háttérben, de a lényeg elöl: Ricsi és a metálvillája. :)
Mikor visszaértünk a szobába, elővettem a telefonom, megdöntöttem a Sudoku rekordomat, majd bekapcsoltam a Szókeresőt. Újabban mániámmá vált.
- Casso, segíts! Egy szó kell, és egyszerűen nem találom! – fordultam a mellettem ülő mellé. Casso közelebb ült hozzám, majd szemügyre vette a képernyőt, miközben a szokatlan közelségétől valami furcsa melegség töltött el belülről.
- Apáca – mondta meg a helyes választ. Első látásra. Nem ér.
- Tényleg, köszi – mosolyogtam rá.
Lezártam a játékot (ennyi zombulás egy napra elég lesz), majd elraktam a telefont, de természetesen amint a táskámba raktam, egyből megszólalt. Tipikus.
- Szia Saci! – vettem fel a telefont. A vonal másik végéről csak sikítozást hallottam, így egy kicsit eltartottam a fülemtől a készüléket – Saci, nem értek semmit, amit mondasz. Baj van?
- Nemnem, dehogy! – nevetett fel halkan – Képzeld el, hogy ma Bobóval randink volt, és... izé...
- Mi történt? – kérdeztem kíváncsian.
- Összejöttünk – mesélte.
- Hűha... nagyon gratulálok – préseltem ki magamból a lehető meggyőzőbben mondva. Nem mint ha lenne bármi bajom Bobóval, biztos jó srác, csak hát... szóval én végig Ricsi és Saci párosának drukkoltam. De igazi barátnőként ilyenkor együtt kell örülnöm Sacival.
- Kösziii.
Egy darabig még beszélgettünk, majd le kellett tennie, úgyhogy már véglegesen el tudtam rakni a telefonom. Ricsi feszülten dobolt ujjaival az üvegasztalon, a telefonálás befejezésekor pedig felkapta a fejét.
- Mi volt? – kérdezte.
- Összejött Bobóval.
Ricsi gonoszan elvigyorodott, majd elővette a telefonját.
- Ricsi, mit csinálsz? – sütöttem le a szemem.
- Sok boldogságot kívánok. Hogy hívták a csávót, Könyves Botond? – kérdezte leginkább magától. Ó, én hülye, minek kellett megmondanom neki anno a Valentin bulin? – Á, itt is van. Könyves Botooond – vigyorodott el büszkén, majd írni kezdett.
Cassoval rémülten összenéztünk. Vagyis csak én voltam rémült, ő jót szórakozott ikre trollkodásán. Ajj, fiúk.
Miután Ricsi megunta Bobó szivatását (eltartott egy darabig), észrevettük, hogy már hat óra múlt, úgyhogy lementünk vacsizni.
- Nem vagyok éhes. Fent megvárlak titeket, jó? – kérdeztem mosolyogva, miközben feltápászkodtam az asztaltól.
Normál esetben megvártam volna őket, de láttam rajtuk, hogy egy kicsit szeretnének beszélni négyszemközt, és amúgy se kell mindig rajtuk lógnom, gondolom, úgyhogy felmentem a szobánkba.
A fülledt levegő miatt kinyitottam az ablakot, majd kiültem az erkélyre. Hirtelen tűzijátékok kezdték megvilágítani az eget. Gondolom, valami születésnap, vagy valami ilyesmi lehet a környéken.
A piros tűzijáték elpukkanásakor csak úgy zúdulni kezdtek az emlékek rám. Amikor Anyuval összevesztünk, mert nem engedett át szilveszterre, a brazíliai nyaralás szilveszter előtt, Casso bőrkarkötője, Ricsi portugál feliratos pólója, a közös képünk Sugárral, Benedek nyomulása, koccintás a konyhában, aztán az éjfél, a hideg szellő, a későn megszólaló harang, Casso ölelése, Casso hangja, Casso csókja... meg úgy az egész szilveszter.
A francba, akármilyen régen is volt, soha nem múlik el a bűntudatom aznapról.

Mai nap – 5/5: hallom, ahogy Cassoék jönnek be a szobába, úgyhogy most gyorsan befejezem a mai bejegyzésemet, és valahova elrejtem a naplót. Tökéletes terv, de a gyakorlattal még lesz gondom...