🌼 Y o u t h 🌼

🌼 d i e c i s i e t e 🌼

🌼 Raven May szemszöge

Reggel észrevettem, hogy a párnám mozog. Először nem foglalkoztam vele, egészen addig amíg nem éreztem meg egy kezet, ahogy a hajammal játszik. Kiugrottam az ágyból és szembe találtam magam Jace-el.
-Te mi a francot keresel itt?- kérdeztem. Még mindíg nagyon haragszom.
-Ray... kérlek, ne haragudj.- felált és odajött hozzám. Nyújtotta a kezét, de én arrébb húzottam. -Tudom, hogy egy hülye gyerek vagyok. Nem tudom miért gondoltam azt... valójában... Xavier mindíg megkapott mindent, ami egykor az enyém volt. Legyen az bármi mindíg megszerezte magának. Én csak... csak félek, hogy téged is elveszítelek.- Ne már... közelebb mentem hozzá és szorosan magamhoz öleltem.
-Sosem hagynálak el érte... sem senki másért.- motyogtam a mellkasába. -Miért nem meséltél róla?- kérdeztem. Jace sóhajtott és magával húzott az ágyra. Az ölében ültem.
-Aoa a kezdetektől fogva jobban szerette Xavier-t mint engem. Az azért volt, mert Xavier mindíg mindenfélét összehazudozott neki. Igen, persze, szerettet, de Xavier volt az, aki fontosabb volt neki. Olyan valójában csak 3 éves koromtól kezdett odafigyelni rám, azt is csak azért, mert Xavier javító intézetbe került.- oh hoppá.
-Miért?- a kíváncsiság egy igazán erős tulajdonságom.
-A suliban folyamatosan verekedett és egyszer sikeresen felgyújtott.- a szám elé kaptam a kezem és a sírás határán voltam.
-Fe-felgyújtott?- kérdeztem teljesen meglepődve.
-Aha.- motyogta. Ez a srác nagyon durva. Nem engedem Winter közelébe. Haah... nincs az az isten. -De már megváltozott. Tényleg. Miután visszajött, bocsánatot kért mindenért, de én voltam olyan köcsög, hogy nem bocsátottam meg neki és most nézd meg... az egyetlen családtagom és én nem vagyok képes helyre hozni vele a dolgokat.- láttam a szomorúságot a szemeiben. Szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam hogyan.
-Sosincs késő.- mondtam és adtam neki egy puszit.
-Valaki nagyon bölcs.- mondta vigyorral az arcán. Csaptam egyet a mellkasára és a nevetést azonnal abbahagyta.
-Jólvan asszony, ne olyan erőszakosan.- most rajtam volt a sor, hogy nevessek.
-Amúgy meg... nem szeretnél elkezdeni megint MMA-zni? Tök menő lenne valaki olyannal járni.- kérdezte Jace egy félmosoly kíséretében.
-Bevallom, tényleg hiányzik és nagyon is elszeretném kezdeni megint, de nem lehet.- mondtam és elkezdtem játszadozni Jace újjaival.
-Aztán miért nem?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-Félek, hogy a régi énem visszatérne. Nem akarok visszaesni a gödörbe.- motyogtam. Teljesen szégyenemben. Szégyellem, hogy ilyen a múltam, hogy olyan fiatalon gyakorlatilag egy pszichopata lett belőlem.
-De a régi énednek nem volt egy ilyen nagyszerű pasija mint én vagyok. Nem hagynám, hogy újra végig járd azt a poklot Ray.- motyogta a nyakamba. Tényleg hiányzik... gyakorlatilag az egyetlen dolog volt amiben igazán jó voltam. Sóhajtottam.
-Rendben. Vágjunk bele.- mondtam egy félmosollyal. Jace arca felragyogott és megcsókolt. Bár sose ért volna véget ez a pillanat.

-Sziasztok! Megjöttem én, a család legnagyobb kincse!- kiáltottam ahogy Jace-el beléptünk a házba.
-Az még mindíg én vagyok!- kiáltotta vissza Ryder. Kuncogtam egyet és mentem a hang után.
-Mi újság Raven?- kérdezte apa. A kanapén ült, éppen focit nézett és a TV-ről a szemét egy másodpercre se vette le. Talán nem is pislogott.
-Elkezdek újra MMA-zni.- jelentettem ki egy mosollyal.
-Mivan?- kiáltották minden egyszerre. Apa kezéből a távirányító kiesett, Ryder szájából a popcorn, anya pedig a konyhából dugta ki a fejét. Ha nem ez lett volna a téma, akkor vicces lett volna.
-Szeretnék megint MMA-zni.- motyogtam elég halkan.
-Szó sem lehet róla.- mondta apa és anya.
-Miért nem? Ha szereti, hadd csinálja.- állt ki mellettem az ikertesóm. Küldtem felé egy köszönő mosolyt, ő pedig visszamosolygott.
-Nagyon jól tudod mi volt utoljára. Baszod Ryder, 5 embert juttatott egy óra alatt kórházba az nélkül, hogy a haja görbülne!- magyarázta apa. Amint kimondta engem azonnal elfogott a bűntudat és a szégyen. Jace-re néztem könnyekkel teli szemekkel, csak hogy észre vegyem, hogy már rég néz. Hagytam, hogy a könnyek némán az arcomon csurogjanak.
-Sajnálom. Mindent sajnálok.- krákogtam ki és elfutottam fel a szobámba.
-Na most nézd meg mit csináltál Nash! Hogy lehetsz ekkora idióta?!- kiabált anya apával. Többet már nem hallottam a veszekedésből, a szobám biztonságot nyújtott nekem.
Nem hiszem el, hogy ilyen szörnyű ember vagyok. Hogy tehettem ezt? Azok az emberek nekem nem ártottak, én mégis tönkre tettem őket. Adam tönkre tett. De ez az egész nem csak Ádám hibája. Ha nem lettem volna akkora hisztis picsa és csak elfogattam volna ezt az egészet, akkor ez nem történik. Tudnom kellett volna... hogy gondolhattam, hogy majd egy 19 éves pont egy 15 evéssel lesz boldog? Naiv kicsi Raven... Jace most biztos undorodik tőlem, mindent elrontottam.
Lecsúsztam a fal mentén és a fejemet a kezembe temettem. Csendben sírdogáltam egészen addig amíg meg nem hallottam az ajtó nyitódását. Miért is nem zártam be?
-Szivi, kérlek ne sírj.- hallottam meg Jace hangját, másodpercekkel később a kezeit is megéreztem a testem körül.
-Menj el Jace, nem ilyen valakire van szükséged, nem érdemlem meg, hogy boldog legyek.- szipogtam a vállába.
-Nem, Ray. Nem. Igenis megérdemled. A múlt már rég mögöttünk van, nem változtathatjuk meg, de a jelent és a jövőt mi írjuk. Mondtam, hogy bármi lesz, sosem foglak elhagyni mert... szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban, Ray...- szeret? Engem? Szeret. Tényleg szeret. Elmosolyodtam.
-Én is szeretlek. Nagyon.- motyogtam a vállába. Jace kezei a testem körül még erősebben tartottak, félve attól, hogy eltűnök.

🌼🌼🌼