Stalker with love [BEFEJEZETT]

23.rész

Magamnak dalolászva sürgök-forgok a konyhában, miközben egy ebédet dobok össze magamnak. Igen, ezt csak magamnak, vacsorára majd készítek többet, hogy Hoseok és Minjae is tudjanak bőven enni, ami az alkohol mellett úgyis elkel majd. Apropó Minjae. Végül ő is átjön, nem dolgozik – nem mintha egy fodrászüzlet vasárnap nyitva lenne. Csak mi leszünk hárman, beszélgetünk, iszogatunk, aztán végül ki tudja, merre visz az éjszaka. Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem gondolja úgy, hogy végig itt fog ülni a négy fal között, úgyhogy valamerre el fogunk menni, mindössze alapozni szeretnének itt, biztos helyen. Mindenesetre távolra úgyse mehetünk majd, aztán kell pénz nekik taxira, ha haza akarnak jutni, mert vezetni egyikünk sem fog tudni, az hót szent! Érdekes egy éjszakának nézünk elébe.

Lassan eszem a rizset, s hozzá a zöldségeket meg a kis húst, amit kisütöttem, mindeközben pedig előttem a telefonom, hogy azon tárgyaljak a fiúkkal, mi újság van feléjük. Hoseok éppen bevásárló körúton van, amíg még van hely, ami nyitva, Minjae pedig a szüleinek segít otthon, amíg nincs jobb dolga. Ráér, elvégre is a vacsoraidő még messze.

Az ebédet követően előveszem a jól elrejtett borítékot, melyben az a bizonyos szerződés áll a kettőnk kapcsolatáról. Mély sóhaj kíséretében ülök le ágyamra, melyre laptopomat is leteszem, s bekapcsolva már fel is készülök, hogy lesznek dolgok, amiknek alaposabban utánanézek majd. Képben vagyok, már meg is tapasztaltam néhány dolgot, tudom nagyjából, milyen az az élet, amilyet ő nyújtana számomra, viszont kicsit még mindig bennem van a félelem. Félek, mert nem mutatott meg mindent, próbált kedvesebben viszonyulni hozzám, mert amíg nem él a szerződés hivatalosan, akármikor könnyedén elveszíthet, és azon fáradozott, hogy megnyerjen magának. Tudom ám, nem vagyok idióta, egyértelmű, mire ment ki a játék, az én szívem mégis sikerült megdobogtatnia.

Aláírom. Ez az egyetlen megoldás, ha jól akarok kijönni az egészből. Kiélem magam, ő is magát, mindketten jól járunk, fél évig együtt leszünk, aztán egymásra unva „szakítunk".

Nem írom alá. Ez röhejes! Ha megteszem, akkor a végén még jobban beleszeretek, mint kellene, ettől rosszabb meg úgy érzem, már nem is lehetne, pedig de, nagyon is lehet. Totál bele fogok habarodni.

Mégis csak alá kellene írnom. Ha nem teszem meg, egy életre bánni fogom, hogy kihagytam egy ilyen lehetőséget, amivel élhetnék. Végre vonzódom valakihez!

Akkor sem szabad megtennem. Anélkül, hogy a nevem a lap aljára firkantanám, vissza kell adnom neki a szerződést, majd közölni vele, hogy szép volt ez a két hét, de elég.

A fenét volt elég! Többet akarok belőle, azt szeretném, ha teljes mivoltával az enyém lenne, ha együtt tengetnénk a napjainkat, ha szerethetném.

Pontosan ezért nem tehetem meg. Őrültség lenne!

Aláírom.

Nem fogom, soha többet.

Aláírom!

Nem tehetem!

Meg kell tennem.

Annyira hülye vagyok! Rá sem fogok inkább többet nézni a papírokra!

Át kellene futnom még párszor... biztos, ami biztos, azért annyira nem rossz, mégis csak oda kellene írnom a nevem.

Telefonom hangosan csörren fel, mire összerezzenek, mintha rajtakaptak volna valami rossz dolgon, pedig nem csináltam semmit, mindössze gondolkoztam. A képernyőre nézve édesanyám nevét látom, így gyorsan meg is rázom fejem, mintha kiűzhetném belőle a gondolatokat. Megpróbálok úgy beszélni, hogy ne tűnjön ki hangomból, mennyire felzaklattam magam egy ilyen kis dolgon, ami amúgy nem is kicsi, de nem számít.