Stalker with love [BEFEJEZETT]

2.évad - 9.rész

Értetlenül s egyben a boldogságtól kicsattanva megyek a kávézóba, pedig nem is kell dolgoznom ma. Tegnap délután kénytelen voltam elbúcsúzni Jungkooktól, viszont a mai napra egyébként sem voltam beírva, bár most sem éppen azért megyek, hogy felszolgáljak. Igazság szerint Hoseok hívott fel, hogy van egy vendég, akit sehogy sem tud lerázni, és elméletileg az adósa vagyok valamivel, ezért megkért, hogy fáradjak be, mert neki erre nincsen ideje, ugyanis egyedül van bent ma, nem akar balhét. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a múltkori férfi lehet az, akit leöntöttem a kávéval, de annak mondtam, hogy nem dolgozom ma, úgyhogy nem értem, miért ment el. Mi értelme egy ilyen kis félrelépésből ekkora ügyet csinálni?

Boldognak nem azért vagyok boldog, mert be kell mennem, s azért sem, mert Jungkook elment, hanem szimplán azért, mert állandóan a telefonon lógok, ahogy sms-ekkel bombázzuk egymást a fiatalabbal, az üzenetei pedig, hogyan is fogalmazzak... szabadosak. Nem kertel, egy az egyben leírja, amire gondol, és elég zavarba ejtő szöveget is továbbít számomra. Még szerencse, hogy egyedül élek! Más mellett nem lenne kényelmes szűkös nadrágban egy ekkora kis lakásban, mint amiben én élek.

Erőt véve magamon lépek be a kávézóba, ahol Hoseok éppen az egyik asztalnál lévő vendégeket szolgálja ki, viszont amint észrevesz engem, szemei felcsillannak. Haloványan rázom fejem, kimutatva számára, hogy egyáltalán nincsen ehhez kedvem. Mutatóujjával már hív is maga után, ahogy elindul egy irányba, majd megállva az egyik asztalnál látom, hogy ott ül az a mogorva vendég, akit leöntöttem. Tudtam én, hogy ő lesz az a telhetetlen! Hogy nem bír magával! Hoseok közli vele, hogy itt vagyok, így kénytelen vagyok leülni az idegennel szemben, majd már magunkra is maradunk.

- Mondtam, hogy nem dolgozom ma – kezdek bele köszönés helyett, viszont az ő arca meg se rezdül.

- Tudom, ezért jöttem el – vágja rá, mire értetlenül húzom össze szemöldököm. – Így tudunk beszélni nyugodtabban, nem kell sietni sehova. Történetesen ma nekem se kell sietnem, úgyhogy örülök, hogy befáradt.

- Már elnézést kértem a múltkoriért, a ruhát meg már nem tudom kimosni, akkor mi kell még? – fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt. – Nem mondtam, hogy ráérek. Attól függetlenül, hogy szabadnapom van, nem jelenti azt, hogy nincsen programom.

- Talán megy valamerre? – látok először kíváncsiságot szemeiben.

- Ha megyek is, az nem tartozik magára. – Úgy tűnik, ezzel sikerül megfognom, ugyanis elhallgat, viszont számomra túl kínos a csend, így lábaim is keresztbe téve folytatom tovább a társalgást. – Csak azért jöttem be, mert hallottam, hogy nem hajlandó elmenni. Mi volt olyan fontos, amiért ennyire látni akart?

Hosszas másodpercekig nézünk egymással farkasszemet, majd kérdésemre egy szimpla vállvonással válaszol, nekem pedig hitetlenül nyílnak tágra szemeim. Még csak egy kis hazugságot sem tud kibökni, miért keres, nem dehogy is! Az túl megterhelő lenne, helyette letud egy vállrándítással. Nem értem, miért kellett ezért bejönnöm, hogy egyáltalán mire fel volt az egész zaklatása, hogy jöjjek el, mert ő annyira, de nagyon beszélni szeretne velem. Nem bírok jó pofát vágni hozzá, pedig elég sokféle emberrel találkoztam már életemben, és vendéglátós révén mindenkire mosolyognom kell, rá mégsem tudok. Gyanús az egész lénye úgy, ahogy van. Csak borravalót ne hagyjon, mert akkor helyből kirúgom az épületből, hogy soha többet ne találjon rám.

Hoseok töri meg a feszült légkört, ahogy letesz elénk egy-egy csésze kávét, majd aggódva pislog rám, viszont gyilkos pillantásom láttán, inkább távozik. Miatta vagyok most ilyen helyzetben, hogy nem tudom, mit akar tőlem ez a férfi, azt meg nem hiszem el, hogy hirtelenjében mágnesként vonzanám magamhoz a melegeket.