Stalker with love [BEFEJEZETT]

2.évad - 16.rész [+18]

Sziasztok! ^^ A négynapos szünetnek köszönhetően még egy résszel tudok nektek kedveskedni! Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást! <3

Az út hosszabbnak tűnik, mint eddig valaha, így mikor végre elérkezem a kapukhoz, azok idejében ki is nyílnak, ezek szerint Jungkook megértette kérésem. A taxi bevisz, de onnan nem tudja, merre kell menni, így én mutatom az utat, hol tegyen ki, majd nem foglalkozva azzal, hogy visszajárót várjak, a kezébe nyomok egy köteg pénzt, s el is hagyom a járművet. Néhány másodpercig figyelem, hogy kitalál-e, majd nem foglalkozom vele tovább, vadul csengetek be a házba, majd dübörgök az ajtón türelmetlenül, hogy mihamarabb nyissák ki, mivel olyan érzésem van, mintha minden másodperccel elcsúsznék attól, hogy megvédhessem a fiatalabbat.

Az ajtót Namjoon nyitja ki, én pedig gyorsan lépve ki cipőmből, el is szaladok mellette egy gyors köszönés odavetése társaságában. Folyamatosan Jungkook nevét kiabálom, először a nappaliba nézve be, majd a konyhába, viszont idő közben a sofőr is beér, így közli velem, hogy az emeleten keressem, ugyanis legutóbb arra látta menni. Már csak azt nem értem, ha hallja, hogy itt vagyok, miért nem jön ő is értem? Ilyen szinten ki lenne fordulva magából?

Hangosan dübörögve rohanok fel a lépcsőn, majd egyenest a szobájához veszem az irányt. Felrántom az ajtót, s egyszerre könnyebbülök meg, de leszek még idegesebb, ahogy látom, az ágya szélén ül. Nagy szemeket meresztve néz fel rám, majd ekkor végre feláll, s innentől egyszerre mozdulunk. Becsapom magam mögött az ajtót, majd alig teszek két hosszú lépést, a másik már előttem is terem, s szorosan húz magához, ölelésbe vonva vállamnál fogva. Egyik kezével hajamba túr, tudat alatt szorongatja meg tincseim, amit nem bánok, mégis annyira meglep, hogy félve, gyengéden viszonzom ölelését. Érzem testének halovány remegését, s mintha a sírást próbálná visszafojtani, nagyot nyel, hallom is a csendben, mindettől pedig olyan szinten megesik rajta a szívem, hogy karjaim teljesen körbefonom teste körül, úgy húzva magamhoz szorosabban. Szíve szaporán ver, a saját bőrömön visszhangzik, ettől pedig az enyém is keserűen szorul össze. A másodpercek telnek, majd a percek is, az idő csak múlik, mi mégsem mozdulunk, csak élvezzük, hogy itt lehetünk egymásnak, láthatjuk a másikat, mely örömtől jelenleg nincsen jobb.

- Azt hittem, haragszol rám – töröm meg végül a hosszas csendet, mire még szorosabban ölel, s jobban megremeg egész lényében.

- Haragszom is – feleli, én pedig felhúzom szemöldököm, értetlenül állva hozzá. – Haragszom, kibaszottul, de haragszom rád, viszont... jobban aggódtam az épségedért – bújtatja arcát nyakamba, nekem pedig egész mellkasom szorul össze attól, hogy ilyennek kell látnom.

- Találkoztatok? – Válaszként alig észrevehetően bólint.

Amitől féltem, bekövetkezett. Nem tudtam meggátolni, hogy ez megtörténjen, ettől pedig újból csak rosszul érzem magam, hogy képtelen vagyok rá, hogy megvédjem, meggyógyítsam, sőt, helyette még szítom is a tüzet. Hallgatnom kellett volna rá, nem szabadott volna elmennem abba a buliba, sőt, ésszerűen kellett volna gondolkodnom, rá kellett volna jönnöm, ki is Min Yoongi. Ki gondolta, hogy egy vadidegen, aki betoppan a kávézóba, az éppen ő lesz?! Még Jungkooknak sem tűnt fel, pedig elsétált mellette, ráadásul annyi tanár van a városban is, akik idősebbek, a franc gondolta, hogy ő lehet az, aki tönkretette egy tinédzser fiú lelkét.

- Most már elengedhetsz – kérem csendesen, ugyanis szeretnék a szemeibe nézni, úgy beszélni vele, viszont csak fejét rázza.