A Pokol Bukottja

II. 13. fejezet

A földi levegő nagyban eltért a mennyeitől. Nem volt olyan tiszta, sok minden vegyült a levegőben. Roy felszegett fejjel, sokkal magabiztosabban haladt előte itt, mint a pokolban, a többiek pedig utána. Bryn volt a legközelebb a Tökéletes Démonhoz, aki megállás, körülnézés nélkül haladt tovább egy szót sem szólva a köves utakon.

- Mégis hova megyünk Roy? - kérdezte meg végre Bryn, mire mindannyian a férfi hátára meredtek.
- Érzem a jelenlétüket. - volt a démon felelete. A lánynak még meg kellett szoknia a mély, férfiasabb hangot...
- Baltazarékat? - ezuttal Raguel kérdezett, de választ nem kapott rá.

Az utcák egyre kihaltabbak lettek, ahogy haladtak előre, a táj pedig egyre sivárabb. Az elejében szép színes házakkal ellenben, már szürke, fehér falakkal találták szembe magukat.
- Nem lenne egyszerűbb, ha teleportálnánk? - kérdezte Sariel.
- Mindannyiótokat nem bírunk el. - adott neki választ a Sátán szemeit forgatva.
- A magad nevében beszélj. - pirított rá Roy, de gondolatai nem a beszélgetés körül forogtak. - De nem teleportálhatok, mert nem tudom pontosan hol van. Csak minden egyes lépéssel tudom, hova tegyem legközelebb a lábam. - magyarázta. - Nem soká ott vagyunk. - tette hozzá, majd újfent gondolataiba révedt.

Egy szűkebb úton haladtak, amiből egy még szűkebb sikátorok nyíltak. A démon gyorsított léptein, majd futni kezdett. A többiek szó nélkül követték, bár a belső vészlyelzőjük csengett. A egyik sikátor végében lyukadtak ki, ahol két alak fogadta őket. Az egyikőjük lassan, óvatosan lépdelt a másik felé. Őket észre sem vették...

- Az egy vámpír. - mutatott Uriel a nekik háttal álló alakra.
A látszólag férfi előtt egy szőke nő rémült tekintettel nézett az elé táruló képre; egyértelműen ember volt.
Roy már lépett, amikor egy zöld ködfelhő jelent meg nem sokkal a vámpír mellett. Egy gyermek lépett ki belőle. 10 éves lehetett. Haja rövid, furcsán bordó volt, de egy kis fonat lógott tarkójából kulcscsontjához; jobb szeme sötétzöld volt, míg bal vörösben izzott. Egy bakancs, egy halásznadrág, egy fehér póló és egy fekete kardigán volt rajta. Ő sem vette észre őket, jobban foglalkoztatta a férfi. 

- Állj ellent! - gyermeki hangja tekintélyt parancsoló volt. - Nem kell megtenned. Nem teheted meg! - nyomatékosította.
- De..nem megy... - dadogta a férfi, mintha valami a szájában nem engedte volna rendesen beszélni; esetlek agyarak...
- Dehogynem! Én itt vagyok! Segítek, csak engedd el!
A férfi láthatóan kínlódott, őrlődött magában.
- Csak el kell engedned. - mondta a fiú együttérzőn, szelídebben.
- Nem megy...nem bírom...szükségem van rá...
- Nem, nincs rá szükséged!
- Nem bírom tovább! - kiáltotta el magát a férfi, és megindult a nő felé, aki felsikoltott ijedtében. A fiú azonban gyorsabb volt. A férfi előtt termett és kezével egy gyors mozdulattal átszúrta a mellkasát. Roy még látta a fiú arcán végiggördülő könnycseppet.

A nő rögvest elfutott, Murit kis híján fellökve. Miután persze a férfi összecsuklott a fiú észrevette őket. 
- Te vagy Baltazar. - közölte Roy, mire a fiú szemei elkerekedtek, de csak egy pillanatra. Amint felismerte az arkangyalokat rémülett csillogott szemeiben és a zöld ködfelhője felé rohant.
- Várj! - próbálta menteni a menthetőt Ark, de neki már késő volt, azonban fia még elérte a felhőt mielőtt az teljesen szertefoszlott volna.

Roy egy másik sikátorba került, de mielőtt igazán körülnézhetett volna valaki hátulról ráugrott. Természetesen a fiú volt az.
- Honnan tudod ki vagyok? Hogy tudtál követni? És démon létedre mit keresel az arkangyalokkal?!
- Ez kicsit sok kérdés egyszerre, nem gondolod? - Roy nem vesztette el hidegvérét. - Engedj el és beszéljük meg.

- Az kéne még csak.
- Én szóltam. - jegyezte meg Roy, mire a fiú felszisszenve elkapta kezeit a torkától és leugrott róla. A lila lángok kissé belecsíptek...
- Mégis mi vagy te?
- A Sátán fia, de hívj csak Roynak. - dugta zsebre kezeit lazán a démon.
- Mephistonak van egy fia?! - ráncolta a homlokát meglepetten Baltazar.
- Mephisto Phelesre gondolsz? Az első Sátánra?
- Miért, van több is? - húzta fel szemöldökét a fiú. 
- Ami azt illeti, igen. Mephisto több 1000 éve halott.
- Meghalt? Akkor a Menny nyerte a háborút?! - némi lelkesedést lehetett kihallani a fiú hangjából.
- Igen, de Mephisto még a befejezte előtt adta be a kulcsot. - magyarázta Roy.

- Mégis melyik korban járunk, és én hogy kerültem ide?! - Baltazar rettentően össze volt zavarodva és ez idegesítette.
- Ha velem jössz, elmagyarázok mindent. - ajánlotta Roy.

- És ha nem? - szegte fel az orrát Baltazar.
- Akkor tőlem megszabadulsz, de jönnek majd mások, akik nem lesznek ilyen türelmesek és elnézőek. - a magyarázat hallatán a fiú elgondolkodott, de Roy folytatta. - Mondjuk, egy vörös hajú, lángoló tekintetű, nem épp normálisnak mondható szadista nőszemély és az ő drága kincse.

- Ismered Safryt? - kérdezte a fiú gyanakvó tekintettel.
- Ő az anyám. - felelte Roy kelletlenül.
- Várjunk csak! - hátrált egy lépést felemelt kézzel Baltazar. - Az Ördög az apád, akit tiszta szívből gyűlölök, az anyád pedig az a nő, aki visszahozott ebbe az életbe, hogy tovább kínlódjak a seregemmel együtt! Miért is kéne megbíznom benned?
Roy kezdett beleunni ebbe a beszélgetésbe...
- Figyelj. Safry engem kínzott meg azért, hogy te és a sereged feltámadhasson, az apám pedig egy volt angyal.
- Tessék?!
- Ha mindent tudni akarsz, gyere velem. Máskülönben Safry fog eljönni érted. - közölte Roy. - És talán még megoldást is találunk odafent a vérszomjadra.

- Az odafent az Odafent lenne? - Baltazar szemeiben felcsillant a gyermeki álmodozás...