A Pokol Bukottja

III. 2. fejezet

Az idegenek megálltak előttük nem sokkal és Ramon figyelme a legelöl állón akadt meg. A férfi feketeségén, természetellenesen vörös tekintetén, ami őt fürkészi és a testét borító furcsa szimbólumokon, ékszereken.
- Már közelednek, Roy. - mondta a sötét ruhás férfinak a mellette álló 10 év körüli kamasz fiú, de Ramon tudta a szemeiből, hogy sok mindent látott már.

A Roynak nevezett csak őt nézte és ő állta a tekintetét. 
- Tudom. - volt a férfi teljesen érdektelen felelete.
- Na és velük mi  legyen? - kérdezte egy zöld hajú férfi és Ramont megdöbbentette az illető nyakán lévő arany csík, de az még nagyobb döbbenetet okozott neki, hogy egy angyal is köztük volt. A lány smaragd szemeivel pásztázta a környezetet, miközben vörös haja szállingózott a szélben.

- Ki kellene törölni az emlékeiket. - javasolta egy sötét hajú és szemű srác, mire a fiú karjaiban lévő Sam megrándult. Ramon jobban magához szorította.
- Szerintem a segítségünkre lehetnek. - mondta Roy, majd mutatóujjával fejére bökött. - Hallottalak. - a fiú tudta mire érti; a segélykérésre, de Ramon hívását csak állatok szokták meghallani...

- És mégis, hogy segíthetnénk? - kérdezte végül.
- Tudod, miért üldöznek?
- Üldöznek?! - ismételte meg Sam kicsit magasabb hangon. 

Ramon megragadta a vállát és kicsit eltolta magától, hogy a szemeibe tudjon nézni.
- Csak engem. Neked nem kell félned semmitől. - sajnos ettől nem lett kellemesebb a lánynak, de bólintott megértését jelezve. - Elviszlek valahova, ahol nem érhetnek hozzád. - majd az idegenekhez fordult. - Ismerek valakit, aki pontosabban tud válaszolni a kérdéseitekre.
Roy bólintott és Ramon már indult volna, amikor megérezte...

- Feküdj!!! - Samet azonnal lenyomta a földre, az avarba. Egy láthatatlan gömb súrolta a fülét. Mikor felnézett 3 alakot pillantott meg. Azonnal tudta, hogy démonok, de valami mégis más volt bennük. Talán a hegyes füleik és fogaik, valamint a macskaszerű szemeik voltak különlegesek...

A 10 éves kölyök előre lépett semmi szívbaj nélkül.
- Hagyjátok abba! - kiáltotta el magát, hangja pedig parancsnokian szólt. - Nem kell ezt tennetek.
- Sajnálom Baltazar, de nincs túl sok választásunk. - mondta egy magas férfi, zord külsejével szemben hangja lágy volt, szemei sajnálón csillogtak.
- Mi nem tudjuk úgy visszafogni magunkat, mint te. - szólt közbe az alacsonyabbik, akinek komor volt a tekintete és barátságtalan.
- Zira? - nézett kérdőn Baltazar a két férfi mögötti nőre. 

A nő gyöngének látszott, falfehér arca és pirosra dörzsölt szemeitől szánni való lénynek tűnt. 
- Ne haragudj Mester. - nyöszörögte miközben könnyek szöktek a szemébe.
- Én nem haragszom. - vallotta be a fiú bánatos arccal. - Csak csalódott vagyok.
- Az már a te bajod! Nekünk a saját dolgunkkal kell foglalkoznunk! - vetette oda a zord férfi.

Ramon sejtette, hogy valami köze van mindehhez, de ez csak akkor tudatosult benne igazán, amikor belenézett a démon fejébe.
- Miért akar ez a Safry holtan látni? - kérdezte a várt csodálkozás pedig nem maradt el.
- Te meg honnan... - kezdte volna a barátságosabb férfi, de fiú folytatta.
- Láttam a fejetekben, ahogy ez a Safry nevű nő utánam küld titeket. Szóval miért kellek én neki? És miért olyan fontos, hogy biztosan halott legyek?

- A fejükbe látsz, kölyök? - kérdezte döbbenten a zöld hajú férfi, akit Ramon még mindig nem tudott hova tenni.
- Gondolatolvasás. - volt az egyszerű felelet. - Nos? -  - fordult újra a démonok felé.
- Nem tudjuk. - vallotta be Zira. - Nem mondta meg.
- Csak azt tudjuk, hogy mit kapunk érte, ha nem tesszük meg. - tette hozzá az alacsonyabb férfi mogorván.
- Ez most lényegtelen. Téged akarnak kölyök, ezt hagyd ránk. - mondta a sötét hajú fiatal férfi. Kezeit lazán a zsebében dugva tartotta.
- Először is, Ramon vagyok, nem kölyök. - kezdte a fiú. - Másodszor pedig, eddig is remekül boldogultam egyes egyedül halandó létem ellenére. Harmadszor meg, nem akarok bunkó lenni, de nem sok jó élményem volt a démonokkal kapcsolatban. Konkrétan, egy sem.