Destiny II - A száz lélek [✔]

Első fejezet

Félkövér: Japánul beszélnek.

2025. december

Ablakból néztem, ahogy nagy pelyhekben esett a hó. Öt hónap telt el azóta, hogy ott hagytam mindent, és mindenkit. Elején még Mattnak és Bewnek le kellett fogniuk, különben visszamentem volna hozzájuk. Akárhogy mondták nekem, hogy azzal gondot okoznék, én nem fogtam fel. Vagyis felfogtam, csak nagyobb volt a hiányuk.
  De ahogy teltek a napok, a hetek kezdtem feladni az egész helyzetet. Soha nem volt öngyilkossági hajlamom, de nem egyszer fordult meg a fejemben a gondolata. Számomra a mai napig hihetetlen, hogy mennyire megszerettem őket. Mégis kezdtem átérezni azt, amit ők is érezhettek. Kicseszettűl fáj, hogy boldogok nélkülem!
 - Des? - hallottam, hogy Matt belépett a szobába, majd mögém lépdelt. Matt öt hónap alatt, ha százszor nem próbálkozott be nálam, akkor egyszer sem. Elegem volt belőle, hogy mindig hozzám nyúlt, megcsókolt. E végett egyre csak romlott a kapcsolatunk, de ő akkor se adta fel, ami még rosszabb volt, mivel hasonlított Jabalra. Mégse lehettem vele hálátlan. Segített nekünk, mindenben segített, amiben csak tudott. - Nem akarsz valamit csinálni? - Hangján tisztán hallottam, hogy mosolyog. Mosolyog azzal az irritáló csábos mosolyával, és még a kezei is, ahogy átölelte a nyakamat. Rohadtul vágyok a szeretetre, de nem tőle, hanem a hármukéra, amit már soha nem érezhetek.
 - Matt, ne akard, hogy megint vita keletkezzen - sóhajtott, és elengedett. Úgy tűnt kezdett elege lennie belőlem, nem is csodálkoznék, ha bejelentené, hogy tűnjünk el az életéből.
 - Megint rájuk gondolsz? - kérdezte.
 - Mikor nem? - illetlenség kérdésre kérdéssel felelni, de erre hogyan válaszoltam volna? Ablakpárkányon könyököltem a kezeimmel, ám ő ezt megunva a vállaimnál fogva hátra húzott a széken. Reagálni is alig volt időm velem szemben ült a lábaimon. Hirtelen közelségére ösztönösen akartam hátrálni, viszont a szék miatt sehova se tudtam menni. - Matthias, kértem, hogy ne csinálj ilyeneket.
 - Nem csináltam semmit, csak ülök. Már ezzel is bajod van? - húzta fel a szemöldökeit. Grimasszal az arcomon fordultam el tőle. - Ne már Dessi.
 - Ne hívj így! - sziszegtem.
 - Miért? Talán emlékeztet valakire, akinek oda adtad magad? - ökölbe szorultak a kezeim. - Talán azt szeretnéd, ha uralkodnék rajtad? - Ahogy megéreztem a leheletét az arcomon összeszorítottam a fogaimat. - Jabalnak is oda adtad magad, pedig ő volt, aki téged dugott.
 - Befejezted? - néztem rá. Szemeiben nem huncutság volt, hanem komorság, ami túl Jabalos.
 - Akárhányszor fogsz elutasítani, én nem fogom feladni - még közelebb hajolt hozzám, ajkaink súrolták egymást, de nem csókolt meg, csak kiszállt az ölemből, és kisétált a szobából. Míg nem csukódott be az ajtó még levegőt venni se mertem. Bár azt fogalmam se volt, hogy mióta nem mertem levegőt venni, talán amióta oly közel hajolt hozzám. Oly közel, amikor én Jabalhoz azon a délutánon.

~***~

Sóhajtva álltam fel a székről, és kisétáltam a szobából. Addig-addig bámultam a kinti hóesést, hogy beesteledett, bár Matt akciója közben se arra gondoltam.
  Új élet, új név, új munka. Eljöttünk Koreából Japánba, és mindkettőnknek más lett a neve. Nem tudom, hogy hogyan intézte el, de még ezt is csak neki köszönhetem. Miatta lettem más, miatta próbáltam minél inkább változni, na meg az éjszakai munka kissé segített rajtam. Éjszakai clubban voltam pultos, ami valamelyest elfelejtette velem a srácokat.
 - Elmentem! - kiáltottam. Fekete szövet kabátomért nyúltam, amikor trappolást hallottam a hátam mögül. Hátra néztem a vállam felett, de el is mosolyodtam. Bew futott felém, majd megállt mellettem. Valahogy megszerette Japánt.
 - Kaját viszel, Genji? - nézett rám Matt a konyhából.
 - Majd itthon eszek, Aki - rühellem amikor bepróbálkozik, de ettől függetlenül szerettük egymást szívatni az új neveinkkel. Mégis csak ő Jabal lelke, és ő az, aki miatt most én itt lehetek. Igaz a fiúk nélkül, de most már, talán el kellene őket engednem.
  Bewre néztem, aki mosolygott rám. Sóhajtva sétáltam oda Matthoz, aki kérdőn nézett felém. Mély levegőt véve felemeltem a kezemet, és a tarkójánál fogva magamhoz húztam egy apró csók erejéig. De a mozdulatomra teljesen ledermedt, és ezt kihasználva kiviharoztam az ajtón.
  Reggel ellenkeztem, este pedig én lépek? Azonban lehet vele sikerülne elfelejteni a fiúkat. Ők is elfelejtettek engem, családjaik vannak, és egyedül azért, mert azt hiszik én halott vagyok. Akkor miért sajdítsam a szívem, ha soha többé nem találkozhatok velük? Mégis csak huszonhét évesen már nem kellene egy tinikori szerelem után futnom, amit egyébként is lehetetlen utolérni.
 - Des, végre elengeded őket? - sóhajtva dugtam a kezeimet a kabát zsebembe. Égre emeltem a tekintetem, sok lámpától nem látszódtak a csillagok, de tisztán lehetett látni a lehulló pelyheket.
 - Maradjunk a próbálom elengedni őket dologban - nem válaszolt, habár erre nem is vártam bármiféle választ. Lassacskán, lépésről-lépésre menni fog. De előbb saját magammal kellett elfogadnom, hogy ők már nincsenek, és nem is lehetnek többet az életemben. Utána pedig arra koncentrálni, ami épp az orrom előtt volt alakulóban.
 - Bár ezek után arra számíts, hogy lefog támadni - Bew megjegyzésén halkan felnevettem, hiszen igaza volt. De így még leállítani se fogom tudni.
 - Tudom - előre nézve már meg is pillantottam az éjszakai clubbot. Megszaporázva a lépteimet intettem a biztonsági őrnek.
 - Hogy bírod a hideget fehérke? - nézett rám a biztonsági őr.
 - Még mindig túl hideg van kékecske - Natsume csak elvigyorodott. Amióta a clubba dolgoztam, három hónap, azóta ezen a becenéven hívott. Elején még idegesített, hiszen tudta a nevemet, de egy idő után már beszálltam vele a szócsatákba. Natsume volt az első, akivel barátságot kötöttem, bár azért is mert ő meg rikítóan kék hajú.
  Beérve a club öltözőjébe levettem a kabátomat és a fekete pólómat lecseréltem fehér ingre, s fekete nyakkendőre. Maga a munka jó, de amikor taj részeg fiatalok nem bírnak a vérükkel, akkor megfordul a fejemben a felmondás.
  Amint átöltöztem kisétáltam az öltözőből, és becsatlakoztam a másik két pultos mellé. Hárman voltunk, akik a pult mögött dolgoztak. Az első napon, ha tíz poharat nem törtem el, akkor annál is többet. Haragudtak is rám, de a főnök valamiért nem rúgott ki, sőt biztatott, hogy menni fog. Nem nagyon értettem, hogy miért szentelt rám annyi időt a végén már nem is érdekelt. Mégis hála neki megtanultam az egészet, és már a másik két pultos is normálisok velem.
 - Elnézést - hangirányába nézve megpillantottam egy velem egykorú lányt. Vállig érő fekete haj, sötétbarna szemek, fiatalos arcát enyhe smink takarta. Egyszerű fehér egybe ruha volt rajta. - Van esetleg alkohol mentes koktéljuk? - Felhúzott szemöldökkel néztem rá.
 - Nos, tudok adni Strawberry Shot-ot, ha az megfelel - alsó ajkát harapdálta, majd bólintott. Kétkedve néztem rá, de elkezdtem összerakni. Először jeget öntöttem egy pezsgőspohárba, majd hozzá limonádét, eper szirupot, és végül pár menta levelet dobtam bele. Koktélt amint összekevertem letettem elé.
 - Köszönöm - aprót bólintottam. Több figyelmet nem szenteltem neki, csak kiszolgáltam a többi vendéget is. Mégis ahogy telt az idő, a lány mindig ugyan azt a koktélt kérte, de nem ment táncolni, mint bármelyik másik ember. Ott ült a pult végén, és az italát kortyolgatta.
 - Yusei - kérdőn fordult felém. - Ismered azt a lányt? - Biccentettem a fejemmel felé.
 - Oh, igen. Te még nem találkoztál vele, mert én vagy Michi-san szolgáltuk ki - bólintottam. - Ő Abe Yuki-san.
 - Abe Yuki? - bólintott. - Abe az nem egy híres cég itt? - Száj húzva bólintott.
 - Az apja hihetetlen szigorú, mégis elengedi őt ilyen helyekre, de ha alkoholt iszik, akkor az apja biztos tudni fog róla, ezért csak ott ül és el van magában.
 - Nem néz ki úgy, mint aki el van.
 - Én se élvezném - fejét rázva fordult vissza a munkájához.
 - Yuki-sama! - oda kaptam a fejem, de a lány ledermedt, amit én is követtem. Egyedül őt néztem, valahol reménykedtem, csak káprázott a szemem, de sajnos nem. - Az apja hívatja. - Van enyhe akcentusa, ettől függetlenül biztosan ő volt az. Felém nézett, amire én hirtelen fordultam el, és a poharakat törölgettem, francnak se hiányzott, hogy felismerjen.
  Félszemmel őket néztem. Lányt maga elé engedve követte, de a szemei mégis engem néztek. Nem láttam rajta felismerést, bele is pusztulnék.
Amikor eltűntek a látókörömből sóhajtva támaszkodtam a pultra, éreztem Yusei és Michi értetlen tekintetét, de nem foglalkoztam velük.
  Mit keres Woozi az Abe cégnél? Egyáltalán mit keres Japánban?!