Destiny II - A száz lélek [✔]

Tizenegyedik fejezet

A hálószoba ajtajában állva néztem a négy lurkót, ahogy egymáshoz bújva aludtak. Woozi és Kaname jöttek utánunk, és már Wonhoékkal beszélgettek, közben hallottam, hogy kutakodnak. Mégse foglalkoztam velük, csak a négy gyermeket bámultam, akik az enyémek. Pontosan nem tudom, hogy mik lesznek ezek után, de abban biztos vagyok, hogy magam mellett akarom tudni a gyermekeimet. És harcolni fogok értük.
 - Des - oda fordítva a fejem megláttam, ahogy Kaname elnyílt ajkakkal olvasott egy papírt. Azt hiszem megtalálta a hamis papírjaimat.
 - Mi a faszt kutakodtok? - sziszegtem, és halkan becsuktam az ajtót. Közelebb sétálva hozzájuk ki téptem a kezéből, de ő ugyan olyan dermedten ült egyhelyben.
 - Letettél egy tanári szakot? - hitetlenkedett, csak lesajnálóan néztem rá.
 - Hamis, te balfasz. Szerinted iskolai végzettség nélkül engednek dolgozni? - összeráncolta a szemöldökeit.
 - De hát jártál iskolába - értetlenkedett, és Woozira nézett, de ő ránk se figyelve a másik papírjaimat olvasta át.
 - Meghaltam, nem rémlik? - húztam fel a szemöldökeim, és leültem a három mosolygó fiú mellé.
 - Igaz.. - legyintett. - De hogy-hogy felvállalod magad? - Hálószoba felé mutattam.
 - Van négy gyerekem azoktól, kiket szeretek. Igaz csak azt akartam, hogy ők tudjanak róla, de.. - sóhajtva néztem Bew mellett fekvő tigris felé, aki engem nézett aranysárga szemeivel. - Lukrécia felismert volna.
 - Takamori Genji. Huszonhét éves nőtlen férfi - Woozira kaptam a tekintetem. - Anyja: Meghalt. Apja: Meghalt. Testvére nincsen. - Több tekintet is rám szegeződött, amin már csak sóhajtottam.
 - Igen, minden papírom hamis. Egyedül egy valaki tudja, hogy ki vagyok, de ő már kilépett az életemből - rántottam vállat.
 - És hogy verted át a többi embert? - félszemmel Woozira néztem. - Főleg a club főnökét, aki minden alkalmazottja után kutat, még a gyerekkorokról is.
- Kis pénz mindent megold - és megkaptam a lesajnáló tekinteteket is. - Volt annyi pénz nálam, amivel megkötöttem a kezeit, ennyi az egész.
 - Akkor remélem jó ügyvédet is tudsz szerezni - Jackson halk hangjára ránéztem, de ő a padlót bámulta. - Mert Minseo biztos akarja az ikreket, még ha nem is tőle vannak.
 - Harcolni fogok értük, megnyugtatlak - bólintott, és a vállamra döntötte a fejét.
 - És ugyebár visszaveszed a helyed - értetlenül néztem Kanamera, aki szokatlan komoly tekintettel nézett rám. - WhiteDragonról beszélek.
 - Nem. Nem fogok újra abba az életveszélyes játékba visszamenni - ingattam a fejem, de Kaname komoran nézett rám. - Nem Kaname! - Máris csüggedt lett. - Kétszer majdnem meghaltam, utána meg átkerültem a múltba, nyolc évre. Több ilyen nem lesz.
 - De hát.. - Woozira nézett, aki szintén engem nézett, majd a srácokra, de ők meg bealudtak. Jackson hozzám dőlt, Hoseok Jacksonra, és Wonho Hoseokra. - Legalább DaeHyunnak, és Sonnak mondd el. - Sóhajtva fordítottam el róla a tekintetem, és a kinti sötétséget bámultam, bár már hajnalodott.
 - Jó... - motyogtam.

~***~

Reggel, vagyis hajnalban kezdett hangos lenni a házam. Álmos és fáradt voltam, mivel Kaname és Woozi addig nem mentek el, míg nem meséltem el nekik azt, ami velem történt. Teljes döbbenetet mondanék, de még azt is lealázták. Jó két óráig a hangomra se reagáltak, sőt szándékosan leejtettem egy poharat a lábuk mellett, de semmi. Bár ezzel szépen felriasztottam Jacksonékat, akik elég mérgesen néztek rám. De hát mit tehettem volna? Pofon vágni csak nem tehettem meg. Vagy, mégis úgy kellett volna? Megérdemelték volna.

~***~

- Apa - kérdőn fordítottam fejem a hang irányába, ahol Yejun álmosan pislogott rám.
 - Felébresztettelek? - fejét ingatta, de az ásítása cáfolta.
 - Egyébként is felébresztettek apuék - szemeimet forgatva fordultam vissza a reggelihez. Valahogy így megértettem, hogy miért lett mindenki hangos. - Apa.
 - Hm? - oda se figyelve kérdeztem vissza, de arra nem számítottam, hogy a konyhapultra próbált felmászni. Sóhajtva tettem le a kést a kezemből, és a hónalja alá nyúlva felültettem mellém.
 - Itt... - félszemmel ránéztem, de tovább szeleteltem a zöldségeket. - Itt maradhatunk? - Megállt a kezem a levegőben, és dermedten néztem magam elé. - Nem akarunk visszamenni oda, ahol tudjuk, hogy nem szeretnek. Apa nyolc évet akarunk betölteni veled, és szeretnénk elkezdeni.
 - Tudod - letettem a kést, és a zöldségeket a serpenyőbe söpörtem. - feltűnt, hogy többes számban beszélsz. Ezt ti mikor beszéltétek meg? - Mivel nem válaszolt a hűtőhöz sétáltam, hogy elővegyem a húst. Nem nagy reggeli, sőt biztos máshoz szoktak, de nem tudtam hirtelen mit készíteni nekik. Nincs gabonapelyhem, se tojásom. Így párolt zöldségek sült hússal, ha nem eszik meg, akkor meg bajban vagyok.
 - Míg ti beszéltetek - hús darabolásból rákaptam a tekintetem, amitől sziszegve néztem vissza a kezemre. Ujjamból folyt a vérem.
 - Franc! - morogva tartottam a csap víz alá, ami kissé csípte. - Mikor voltatok ti fent? - Néztem rá, de ő a lábait lóbálta, és maga elé bámult. - Yejun.
 - Amikor becsuktad az ajtót - motyogta az ujjait tördelve. - Hallgatóztunk. Tudom, hogy nem szép dolog, de egyikünk se akar visszamenni a mostoha anyáinkhoz. Kérlek apa. - Könnyes szemekkel nézett rám, amitől túlságosan elgyengültem.
 - Már előre látom, hogy milyen gyenge lesz - hátra néztem a vállam felett, ahol három srác állt, és csak vigyorogtak rám. - Már attól elgyengülsz, hogy apának hívnak. - Lesajnálóan néztem Wonhora, de ő csak kuncogva sétált be hozzánk, és Yejun lába mellé állt. - Kérlek, hadd maradjanak.
 - És ti? - néztem végig rajtuk, majd visszafordultam a kezemhez, de az ujjamból még mindig folyt a vérem. Sóhajtva vettem elő zsebkendőt, és beletekertem a mutatóujjam, majd kisétáltam a konyhából a nappaliba, de hallottam, hogy jöttek mögöttem. A többi gyerek a tévét bámulták, a kanapé előtt pedig Bew feküdt és aludt, de körülötte, és rajta ott voltak a védőállatok is.
  Nappaliban lévő könyves szekrény felső fiókját kihúzva megkerestem a sebtapaszokat, de ahogy kihúztam a fiókot egy emlék ugrott a szemeim elé.

- Ha most kiugrik, belőle valami megöllek - csak elnevette magát. Tudom, hogy érzi félek. Csessze meg, ki ne félne?! Lassan a fiók fogantyújára helyeztem a kezem, és elkezdtem kintebb húzni, megkönnyebbülésemre semmi nem ugrott ki. Egy levél és egy furcsa gyűrű volt benne. Értetlenül néztem fel rá.
 - Desmond. Te már rég megkaptad a főnöki rangodat. De ehhez tudnod kell a maffia csoport történetét. Abban a levélben, Nana mindent le írt, de elolvasod vagy sem az már a te döntésed - levélre, és a gyűrűre néztem. Tudatlanul is mozdult a kezem, mégis visszahúztam. - Ha nem olvasod el rengeteg rejtélyt nem fogsz megérteni, de egy valamit elárulok neked. - Nem néztem fel rá, csak a gyűrűt bámultam. - Beléptél ide, ami miatt megérzett téged a gyűrű - szemöldök ráncolva néztem fel rá. - Kinyitottad a fiókot, amivel szabadjára engedted az erejét. E gyűrű kísérteni fog, míg fel nem húzod az ujjadra. E gyűrű természetfeletti erejét érezted, e gyűrű hívott téged oda. - Egyre hátrált a szobából, majd megállt az ajtó küszöbje mögött. - Jól vigyázz magadra kis főnök, ahogy ellenállsz neki úgy fogsz megőrülni...

Mondhatni ezzel kezdődött el minden az életemben. Nem azzal, hogy én Koreába költöztem, se azzal, hogy beköltöztem a nagymamám házába. De még azzal se, hogy NamJonnal találkoztam. Minden egy gyűrűvel kezdődött el, ami azóta is látszódott a középső ujjamon. Bár gondolhattam, hogy nem fog eltűnni, hiszen Bew gyűrűje.
  Sebtapasz dobozból elővettem egy tapaszt, majd befedtem vele a sebet. Vágtak már meg, sőt állt is már bennem kés, mégis fájdalmas egy nyamvadt vágás. Elszoktam volna tőle? Na, mintha olyan minden napi lett volna, hogy hozzá szokjak, de hát csak volt benne részem.
 - Des, lassan forgószél van... - morogta Bewitcher.
 - Oh, fogd be! - morgó hangján nevetett a kínlódásomon. Becsuktam a fiókot, és újra a konyhába sétáltam, de megdöbbenésemre Hoseok ott állt a tűzhely előtt, és épp a húst öntötte át a párolt zöldségekhez.
 - Az első napon kérni kellett volna tőled, hogy főzz nekünk. Rögtön lebuktál volna - mosolygott rám, de nem reagáltam, csak közelebb léptem hozzá, és apró csókot adtam a homlokára. Egy apró csók volt, mégis pirult az egész feje, amin már muszáj volt mosolyognom.

~***~

Végül további sérülés mentesen sikerült elkészíteni az ételt, és mindenki evett belőle. Szerencsémre a srácok is szerették, sőt repetát kértek belőle. De azon, hogy nálam maradjanak még mindig tanácstalan voltam. Nem akartam így rögtön balhét senkivel, de mégis csak az én gyerekeim, akik velem akarnak lenni. Jogom van ahhoz, hogy velem töltsék a napjukat, sőt nekik is joguk van hozzá, hogy eldöntsék kivel akarnak lenni. De valahol érzem, hogy ez nehezen fog megvalósulni.
 - Tehát - felnéztem Wonhora, de csak akkor láttam, hogy mindenki engem nézett. Értetlenül néztem végig rajtuk. - maradhatnak?
 - Mintha kérdeztem volna valamit - sziszegtem. - Mielőtt valamelyikőtök azt vonná le, hogy nem akarom, akkor most felejtse el. Itt maradhattok ameddig akartok. - Nevetve ugrottak fel a székről és hozzám futottak majd átöleltek. Mosolyogva öleltem magamhoz őket, de végül Aoyun az ölembe kéredzkedett és úgy ette tovább az ÉN reggelimet. Kész rejtély számomra, hogy olyan kicsi testbe hogyan fér annyi étel. De meg se látszott rajta, olyan vékony akár az apja.
 - Mi majd a gyerekek nélkül akarunk beszélni veled - értetlenül néztem Hoseokra, de bólintottam.
  Míg ők pihentek én a konyhában mosogattam, amibe egy idő után egy kis segítségem lett. Wonho sétált ki hozzám, és csendben beállt mellém törölgetni a vizes tányérokat. Nem szóltam hozzá, ahogy ő se hozzám, csak csendben dolgoztunk. Én már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem mi baja, de nem volt rá alkalmam.
 - Desmond! - hirtelen kivágódott a bejárati ajtó, és egy ismerős bőgő hang ordította a nevem. Hátra pördültem, de nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy a testemnek csapódik, és átöleli a hátam az ingembe markolva.