Destiny II - A száz lélek [✔]

Kilencedik fejezet

Desmond

- Álljatok már le! - próbáltam lefogni a kezeiket, de egyáltalán nem figyeltek rám. - Halljátok?
- Ne már Des.. - Jackson fentebb mászott hozzám, és így kitudtam használni a helyeztet, hogy felüljek. - Legalább egy kicsit.
 - Nem! - szűrtem a fogaim közt.
 - Nem kívánsz minket? - Hoseok a sírás szélén ült mellettem.
 - De. Kívánlak titeket, mégis ébren vannak a kicsik, nekem meg dolgoznom kell. Értsétek meg - sóhajtva ültek ki az ágy végére, amin a szemeimet forgattam. Hátra néztem a vállam felett, és hátrébb másztam az ágytámlának döntöttem a hátamat. Engem néztek, majd egymásra, végül hozzám másztak, és Hoseok meg Wonho mellettem ültek fejük a vállamon volt, Jackson a lábaim közt feküdt, fejét a hasamon pihentette.
 - Higgyétek el, hogy nem veletek van baj - mindhárman engem néztek. - De nektek ott vannak a feleségeitek, a gyerekek.
 - Akik tőled vannak - Hoseokra csak bólintottam.
 - Tudjátok egy kérdés foglalkoztat engem - mindhárman kérdőn néztek rám. - Szeretitek a feleségeiteket?
 - Igen - válaszolta Hoseok. Akkor miért másztak rám?! - De téged jobban, még el is válnánk tőlük csak, hogy veled lehessünk. - Már értem.
 - És át is gondoltátok ti ezt? - néztem végig rajtuk, de ők hezitálás nélkül bólintottak. - Még ezek után is?
 - Hogy érted? - kérdezte értetlenül Jackson, közben ujjaival a térdemet cirógatta, ami jól esett.
 - Nyolc évig sehol se voltam, azt se tudtátok, hogy élek-e még. Erre hirtelen felbukkanok, és ti mindent, amit elértetek eldobnátok?
 - Gondolkozás nélkül - bólintottak, amin én már csak sóhajtottam.
 - Egyébként mondtad, hogy elakarod mondani - Hoseok átölelte a mellkasomat, állát a vállamra fektette, és úgy nézett rám.
 - Nektek nyolc év volt, nekem öt nap - éreztem az értetlen szemeiket, de én csak előre bámultam. - Azon az éjszakán amikor haza jöttünk, én a fűzhöz mentem ki, mivel megtudtam, hogy mitől sérültem meg Hawaiin.
 - Mitől? - felült Jackson, és felém fordult.
 - Ha a fűzről letépsz egy levelet, az meghal és a vörösből fehér lesz. Azt én pedig megérzem. De ha egy ágat törsz le, akkor még erősebb lesz a fájdalmam, és az ágakból vér csöpög. Mégis amint a két vér egymáshoz ér akkor vissza forr az ág, de pár levél lehull róla - Hoseok és Wonho elhúzódtak tőlem, bár nem csodálkoztam. - Egy nagyobb ág letörését nem kíséreltem meg, de biztos vagyok benne, hogy attól tőrt le, és a fokozatos tépázásoktól.
 - Vagyis valaki azt nézte, hogy a fa hogyan reagál rájuk? - Wonho kérdésére bólintottam. - Ezért szakadt le a karod, mert nem bírta el a fájdalmakat.
 - Valószínű - bólintottam. - De amint ezzel megbizonyosodtam, én elakartam onnan jönni. De amint a víz felé fordultam valami megcsillant rajta, olyan érzésem volt, hogy nem kellene bele mennem, de én nem foglalkoztam vele. Belementem a vízbe, talán a felénél jártam, amikor Bew is követett engem, és akkor mindkettőnket lerántott valami. - Jackson a térdeimet markolta, Hoseok és Wonho a kezeimet. - Nem láttam mi volt az, de azt tudtam, hogy ott van, és fogja a bokámat e miatt sehogy se tudtam megszabadulni tőle. Majd már egy éles fényt láttam magam előtt, ami miatt elnyíltak az ajkaim, és elvesztettem az eszméletemet.
 - É-és..? - dadogta Jackson, falfehérek.
 - Egy teljesen ismeretlen világba ébredtem fel, ahol szembe találtam magam egy másik vörös fűzzel, de másképp nézett ki. Körülöttem egy mező volt, sehol egy fa, sárga fűszálak, de.. - mély levegőt vettem, és lassan kifújtam. - Vörös tetoválások terítették be a testemet egészen a lábujjamig, lila volt a hajam, és egy vörös tőr volt a testem mellett. Bew pedig akkora volt, mint a szarvas alakja, talán nagyobb is. Tigris volt, de fekete bundával, vörös szemekkel.
 - Mégis hova kerültél te? - kérdezte elhaltan Hoseok.
 - Elején még én se tudtam, hogy hol vagyok, de szokatlan világ volt. Nappal kellemes idő, de amint leszállt az éj kibírhatatlan hőség lett, már-már az ájulás szélén voltunk. De abban a világban találkoztunk egy törzzsel - mosolyogva bámultam magam elé. - Először pont a törzsfőnök fia támadt rám, de olyan furcsa nyelven beszélt, hogy meg se értettem őt, ahogy ő se engem. De a legfurcsább az volt, hogy varázsoltak. - Felemeltem a fejem, döbbenten néztek rám, még az ajkaik is elnyíltak. - Hála az egyik öregnek megértettem őket, de csak utána jöttek a napok. Én mindenáron vissza akartam hozzátok kerülni, de fogalmam se volt, hogy hogyan tegyem. Addig Jaballal kellett lennem, vagyis ő rá bíztak. Griffeik voltak nekik, és azon vitt el repülni, de ő bepróbálkozott nálam.
 - MI?! - számítottam erre a reakcióra, bár most teljesen bizonytalan vagyok, hogy elmondjam-e nekik azt.
 - E miatt sokszor összekaptunk, sőt veszekedtünk is. És egyszer még az ágyamba is bejött, ott szó szerint letámadott, de én utána elmentem az erdőbe, ahol találkoztam Zarwuinnal.
 - Zarwuin?
 - Egy hatalmas sárkány volt, korom fekete pikkelyek, hófehér szarvak, de ibolya lila szemek - mosolyogtam Hoseokra, de mindhárman döbbenten néztek rám. - Amikor először megláttam azt hittem, hogy Bew az, de nem. Csak míg én ott voltam kiderült rólam valami. - Közelebb húzódtak hozzám. - Egy fajta istenség leszármazottja vagyok - pislogtak rám, majd elnyílt ajkakkal néztek.
 - De akkor pontosan hol voltál? - kérdezte halkan Jackson.
 - Múlt. A múltban, ahol voltak még létező istenségek és sárkányok, ahogy azóta van varázslat is. De azt azóta se értem, hogy miért telt el oly kevés idő ott, itt pedig ilyen sok - ingattam a fejem, de így megpillantottam az órámat, ami azt jelezte, hogy nekem már rég készülődnöm kellene. Kimásztam Jackson és Hoseok közt, akik azóta is ledermedve ültek maguk elé nézve. Ha ezekkel így lesokkoltam őket jobb, ha nem tudják, hogy Jaballal én lefeküdtem, méghozzá én voltam alul.
  Sóhajtva vettem magamra egy fekete pólót, és valami melegebb pulcsit kerestem, de sehol nem találtam. Ha továbbra is kabát nélkül mászkálok félő komolyan meg fázok, amit épp most nem szeretnék.
 - És mi történt közted, meg ez a Jabal közt? - Wonho kérdésére befeszültek az izmaim, de nem válaszoltam, csak kerestem tovább a fekete pulcsimat, ami egyáltalán nem akart előkerülni. - Desmond.
 - Lefeküdtünk - kimondtam. Már azon kiakadtak, hogy próbálkozott nálam, erre én még meg is mondom, hogy szexeltem vele. De hazudni mégse tudok nekik. Semmi hangra összeráncoltam a szemöldökeim, és hátra néztem a vállam felett. Mindhárman engem néztek, de a szemeiktől folytak a könnyeik, amitől sírás szélén voltam. - Én.. Nem tudom mi volt velem akkor. Mintha nem is én irányítottam volna a testem, csak.. Csak akartam őt.. Sajnálom.
 - És ezzel el van intézve? - kérdezte halkan Jackson. - Oké, hogy másik világba voltál, de velünk voltál, Des. Velünk voltál, és te lefeküdtél mással? - Pulcsimat az ujjaim közé zártam, és közelebb léptem hozzájuk, de az megnyugtatott, hogy nem másztak hátrébb tőlem. Feltérdeltem az ágyra, hogy közelebb legyek hozzájuk, de Jackson keze az arcomon csattant.
 - Ezt megérdemeltem.
 - Azt mondod?! - kiabálta, és újabbat akart adni, de elkaptam a csuklóját.
 - Megérdemeltem, mert egyszer történt meg, és ő dugott engem - hirtelen még a könnyeik is elálltak.
 - Hogy mi van? - kérdezett vissza.
 - Mondom egyszer történt meg. Nem éreztem semmit se, sőt. De a testemnek egyszerűen nem tudtam parancsolni. Ne haragudjatok.
 - Ki kell engesztelned - mosolyogva néztem Hoseokra, és bólintottam.
 - Mindenképp, de most mennem kell - elengedtem Jackson kezét, és leléptem az ágyról.
 - Megyünk mi is - nem válaszoltam csak kisétáltam a szobából, de a nappaliba érve elmosolyodtam. A tévé ment, de az előtte ülők mind aludtak már. Négy kicsi egymáshoz bújva, a védőállatok már Bewhez bújva aludtak. Csak a fejemet rázva sétáltam hozzájuk, és a kicsikre terítettem egy pokrócot, majd kikapcsoltam a tévét.
 - Biztos nem akartok itt maradni? - néztem rájuk, de ők a fejüket rázták, amin már bólintottam, így négyen sétáltunk a club felé. Haragudtak rám, érződött felőlük, mégis fogták a kezemet, és hozzám bújtak, amivel csak növelik bennem a lelkiismeret-furdalást. De arra nem számítottam, hogy náluk a kiengesztelés már teljesen mást jelképez.

~***~

Club előtt Natsume szintén köszönt nekem, de a három srácra, csak vigyorgott, amin nem tudtam nem mosolyogni. Még az öltözőbe is bekísértek, végig nézték, ahogy átöltözök, ami már furcsa volt számomra. De nem foglalkoztam vele, csak öltöztem tovább, míg nem ajtó nyitódás, majd csukódás hallatszott. Oda kapva a fejem megláttam, hogy csak Jackson maradt bent velem.
 - Wonhoék? Buliznak?
 - Mm.. - bólintott, de amikor felém lépdelt összeráncoltam a szemöldökeim, erre a vállaimnál fogva a szekrénynek nyomott, és az ajkaimra hajolt. Döbbenten néztem a szemeibe, de ő az egyik kezét levezette a mellkasomon, hasamon egészen az ágyékomig.
 - Jackson! - sziszegtem elrántva a fejem, de ő nem hagyta abba, sőt kicsatolta az övemet, és kigombolta a nadrágomat. - Jackson, állj már le! - Elkaptam a csuklóját, de már így is későn.
 - Fel vagy izgulva - szemeimbe nézett, még az ő szemeiben is az volt. Vágy. - Azt akarom, hogy bennem légy, de nem most. Csak segítek. - Mosolygott rám, és az ellenkezésemmel nem foglalkozva benyúlt az alsóm alá, és marokra fogott, amitől egy sóhaj szakadt fel a torkomból.