Destiny II - A száz lélek [✔]

Huszonkettedik fejezet

DaeHyun

- Biztos ezt akarod? - nem válaszolt, amivel engem idegesített. - Összefog zuhanni.
 - Mintha azt mondtad volna, hogy utálod.
 - Dehogy utálom! - csattantam fel. - De ha ennyitől nem jön utánam, akkor nem is kell vele többet beszélnem. - Alig értem a végére hallatszott lentről az ajtó nyitódás, amitől az én szívem vadul dobogott, ahogy láttam neki is. Kezeit folyton nadrágjába törölte, amivel az izzadságát akarta leplezni. Asztal előtt állt a kezeit a mellkasa előtt összefonta, és mutatta a magabiztosat. Pedig egyáltalán nem volt az.
  Ajtó nyitódásra oda kaptam a fejem, de mivel úgy elviharoztam muszáj volt haragot mutatnom felé, ámbár nem is engem nézett.
 - Heyho - Des szemei fennakadtak, és ájultan hevert a földön. - Desmond! - Mindenki felugrott, hogy hozzá siethessen. Próbáltam arc pofozással magához téríteni, de semmit nem reagált, amitől kétségbeestem.
 - Mondtam, hogy sok lesz! - fakadtam ki felé fordulva, de ő ijedten nézte a falfehér Desmondot.
 - Elsőbb fektessük fel a kanapéra - sóhajtva emeltem fel a hónaljánál, Kwang pedig a lábainál, és a kanapéra fektettük, feje alá párnát tettem. Bewitcher ugyan ott állt egyedül őt nézve, bár a sokktól ő is seggre ült még a szája is tátva maradt.
 - Te.. - mindannyian Bewitcher felé néztünk. - Te szórakozol velem?! - Morogva állt fel felé lépdelve, mire nagyot nyelve hátrált. - Majdnem depresszióba esett miattad, erre te itt állsz és egy kibaszott "Heyho"-val köszöntöd?!

Desmond

Halk veszekedésre ébredtem fel, már ha lehet halkan veszekedni. Bew, DaeHyun, és egy túl ismerős hang. Lassan kinyitottam a szemeim, de túl homályos volt, pár pislogás után felismertem a dolgozó szobám plafonját.
- Desmond - hang irányába fordítottam a fejem, míg mindenki engem nézett, ő nem.
 - Mi is ez? - félszemmel rám nézett, de nem válaszolt, amitől kezdtem ideges lenni.
 - Mi a faszért nem tudtál várni?! - fejemet fogva ültem fel, közben DaeHyunt néztem, aki elég ideges volt.
 - Te nem haragszol?
 - De! - kiabálva fordult felém, majd mély levegőt vett. - De, haragszom mindkettőtökre. Mégis mi az isten történt veled, hogy Seejun kómába esett?

Wonho

- Mennyire fog kiakadni? - kérdeztem halkan. Mindenki rám nézett, de nem válaszoltak. Már Des házában voltunk, mégse tudott senki se megnyugodni. Aggódunk, hogy Des mit és hogyan reagált rá.
 - Szerintem még el is ájult - motyogta Hoseok, én csak bólintottam. - Jackson, gyógyszer. - Fintorgott, de felállt és a táskájához sétálva elővette a szenet.
 - Milyen gyógyszer?! Egyáltalán minek?! - Son kiakadva pattant fel a fotelból, és végig nézte, ahogy Jackson besétált a konyhába. - Hm? - Felálltam a kanapéról a táskámhoz sétáltam, és elővettem a papírt. Őszintén egyikünk se akarta meg mutatni neki, se elmondani, de joga van tudnia, hogy mi van a fiával. Son felé fordulva közelebb sétáltam, és felé nyújtottam.
 - Jackson labori vérvétel eredménye - értetlenül nézett rám, de elvette, és végig futotta a szemeivel. Most igazán örültem, hogy a gyerekek kimerültek a repülésben. Négyüket felvittük az emeletre Des szobájába, csak nem fog érte haragudni, mégis jobban féltem egy másik reakciójától.
 - Arzén..? - Son maga elé lehelve nézte a papírt, kezében remegett akár a nyárfalevél. - Mégis...
 - Minseo - felkapta a fejét. Jackson vissza sétált és leült mellém, fejét a vállamra fektette. - Nem szeretem. - Suttogta. Kezem a combjára téve simogattam, amivel hátha megnyugszik. - Des vette észre, hogy valami nincs rendben velem, ezért kifaggatott, és jól le is szidott - én csak bólogattam. - Ne bólogass! - Mosolyogva fogtam meg a kezét, mire rászorított.
 - Minseo ugye mindig csináltat rutin vizsgálatot - Son rám nézve bólintott. - Minseo meghamisította a papírt, és az volt ráírva, hogy Leukémiás. - Elfehéredve rogyott vissza a fotelba. - De Des amikor ezt megtudta elvitte a kórházba, ahol vettek tőle vért, és már valódi eredményeket kapott, ami ott van a kezedben. Utána pedig elvitt minket egy ügyvédhez. Son, - dermedve nézett rám. - félek, hogy Des olyat fog tenni, ami baj lesz.
 - Hogy érted?
 - Gyilkosságot - orrnyergét dörzsölve dőlt hátra a fotelben.
 - Kétlem - most én néztem rá értetlenül. - Megtudta, azt, ami végig titokban volt előtte. Jobban kifog ez miatt akadni, minthogy egy őrült nővel foglalkozzon. Egyáltalán miért nem árultátok el neki?
 - Nos, ő maga hitte azt, hogy meghalt. Mi próbáltuk olyan hangszínen mondani, hogy felfigyeljen, de.. - sóhajtva legyintettem.

Desmond

- Nyolc évnyi kóma? - összeráncolt szemöldökkel néztem rá, majd DaeHyunra. - Az hogy lehet?
 - Mi sem tudjuk. De egyszer Woozi hívott minket, hogy a kórházba van Seejunnal, mert szívrohamot kapott - bólintottam, majd Seejunra néztem. - De a vizsgálat után nem volt semmi baja, kivéve egy dolgot. Nem ébredt fel. Kómába esett, és öt hónappal ezelőtt ébredt fel.
 - Öt hónappal? De hát - Bewvel dermedten néztünk össze. - De akkor miért mondták nekem, hogy meghaltál?!
 - Csak a család tudta, hogy életben vagyok.
- És Woozi? - vállat rántva elfordult. - Lemondott rólad. - Aprót bólintott. - Wonhoék miért nem cáfolták meg, amikor én a halálodról beszéltem?
 - Gondolom nem akartak még azzal is sokkolni téged. Hiszen gyerekeid vannak tőlük - DaeHyunra néztem, majd aprót bólintottam. Igaza van. Gyerekek után, ha megtudtam volna, hogy él Seejun, biztos kiakadok, és hazugnak állítottam volna őket.
 - Zavaros, nagyon zavaros - motyogtam megdörzsölve az arcom.
- De, - Kwang leült mellém, és egy lábát maga elé húzva felém fordult. - komolyan a múltban voltál?
 - Nos, ezek után már én se tudom. De véleményem szerint igen - DaeHyun felállt, szemöldök ráncolva a könyvespolcokhoz sétált. Értetlenül néztünk össze, majd a hátát, de ő látszólag egy könyvet keresett. Egy ideig csak járkált előtte, aztán egy vastag könyvet a kezébe véve vissza sétált hozzánk. Leült közvetlen mellém, és lapozgatni kezdte, amit nem értettem.
 - Itt? - felnéztem rá, majd a könyvre, ahol megláttam azokat a fákat, és kék fényt.
 - Mi? Honnan?! - hitetlenkedve néztem rá, azonban ő tovább lapozott, ahol Jakal volt. Egyre fehéredve néztem azt az embert, akivel találkoztam. - Ez Jakal. - Mutattam rá, amire DaeHyun bólintott.
 - Ő? - másik lapon szintén ismerős ember volt.
 - Erin - megint bólintott. Újra lapozott, de ott már ketten voltak. - Jabal, és a testvére Jaram. - Suttogtam. Éreztem, hogy mindenki engem nézett, de DaeHyun mindentudóan. Könyv utolsó lapjára lapozott, és előhúzott egy papírt.
 - Ezt a könyvet vidd magaddal, és amint átlapozgattad a könyvet, olvasd el a levelet - levelet visszatette az utolsó lapokhoz. Amint felém nyújtotta a könyvet, először hozzá se mertem nyúlni, de lassan remegő kezeim felemelve átvettem tőle. - Mindent meg fogsz érteni.
 - Így már értem, hogy miért kómába estem - Seejun bólogatva összefonta a kezeit, de amint rám nézett megköszörülte a torkát, és elfordult. - Bocs.. - Bew a lábamnál feküdt, a hátán Corn volt kiterülve, mindketten aludtak.
 - Gyere velem haza - Seejun rám kapta a tekintetét. Lassan elmosolyodott, és bólintott. De míg csak négyen mentünk volna haza Bewékkel együtt, Kwang, Jiho és DaeHyun is jöttek velünk. Először autóval akartak haza vinni, de én nem bírtam volna azt a zárt légkört, ezért a sétát választottam.
 - Nyugodtan mehettek autóval, nekem most levegő kell.
 - TudunkMinseoról, nem fogunk pont most magadra hagyni - Jiho komoran szólalt meg, ésmellettem lépdelt. Nem voltam már a főnökük, sőt maffia csoport sincs már, demég mindig úgy kezeltek engem, és úgy is védtek.