Destiny II - A száz lélek [✔]

Tizenhatodik fejezet

- Apa, boldog karácsonyt! - hirtelen ültem fel az ágyban, amikor valami rám ugrott. Hitetlenkedve néztem Ilseongra, aki vigyorogva nézett rám. Több nevetésre oda fordítottam a fejem, de a többi gyerek volt, akik felmásztak az ágyamra, és hozzám közeledtek valamivel a kezükben. Várjunk, karácsony?
 - Basz..! - ráharaptam a nyelvemre, amikor egy káromkodás hagyta volna el a számat. Teljesen kiment a fejemből, hogy előző nap 25.-e volt. A gyerekek hatalmas mosollyal néztek rám, amit én egyáltalán nem tudtam viszonozni. A válási ügyek miatt még arra se gondoltam, hogy venni kellene nekik valamit, erre az ő kezeikben csomagolt ajándékok vannak. Szégyen vagyok...
 - Apa? - Yejunra kaptam a tekintetem. - Mi a baj? Nem örülsz?
 - De - mosolyogtam rájuk, mire felém nyújtották az ajándékokat. Mosollyal az ajkaimon fogadtam el tőlük, de belül mart a szégyen és a düh.
 - Igazából tegnap akartuk oda adni neked, de olyan hamar elmentettek, és csak este jöttetek haza - lenéztem a kezemben tartott szépen becsomagolt ajándékokra, majd sóhajtva néztem végig rajtuk.
 - Sajnálom, és köszönöm - elmosolyodtam és magamhoz húztam őket, mire kuncogva bújtak hozzám. Most aztán nagy gondba vagyok! – És - Megköszörültem a torkom. - mit szeretnétek ma csinálni?
 - Semmit - rájuk kaptam a tekintetem. - Ezeken a napokon mindig kint voltunk egy sírnál, így szeretnénk, ha ma veled lehetnénk. - Sóhajtva bólintottam. Akkor Rickket kell megkérnem, hogy vásároljon be, nehéz menet lesz.

~***~

- Nem! - Rick határozottan szólt bele a telefonba, amire sóhajtottam. - Des, neked kell ezeket megvenni. Ne hárítsd másra.
 - Faszom hárítsa, azt kértem, hogy vedd meg azt, amit kérek. És nem azt mondtam, hogy te válaszd ki. Érted?! - hallottam ahogy sóhajt. - Kérlek, egyáltalán nem akarnak elengedni.
 - Megvesszük - NamJoon hangjára felhúztam a szemöldökeim.
 - Nam!
 - Ne Namozz, ennyit megtudunk mi is tenni.
 - Ezer hála - Rick sóhajtott, NamJoon nevetett, és letették a telefont. Üzenetben megírtam Ricknek, hogy mit is vegyenek nekem.
  Nincs karácsonyfám, se semmi olyan díszem. Én soha nem ünnepeltem a karácsonyt. Egyáltalán mit kell tenni? Tanácsot akartam kérni Hoseoktól vagy Wonhotól, de nem volt hozzá merszem. Hiszen milyen már, hogy nem tudom mit kell csinálni karácsonykor. Újra telefonra nézve megkerestem egy számot, amit reméltem nem kell megtennem. Mély levegőt véve nyomtam rá a hívás gombra, és a fülemhez emeltem.
 - Igen?
 - Ahh, én vagyok - hallottam, ahogy mély levegőt vett, majd kifújta.
 - Mit akarsz?
 - Tanácsot.
 - H-hogy mit? - Woozit eddig még nem hallottam dadogni. - Milyen tanácsot akarsz te? - Nappali felé néztem, ahol szerencsémre a gyerekek, és Wonhoék elvoltak a tévét nézve. Hátat fordítva kiléptem a házból.
 - Nos, ezzel a nappal kapcsolatban.
 - Még mindig nem értelek.
 - Mit szoktak csinálni karácsonykor? - jó ideig semmit nem válaszolt, sőt mintha levegőt se vett volna. Felhúzott szemöldökkel emeltem el a telefont a fülemtől, de még mindig ment a hívás. Újra a fülemhez emelve már hallottam, ahogy levegőt vesz.
 - Mit szoktak csinálni?
 - Igen.
 - Desmond, - orrnyergem masszírozva hallgattam, ahogy röhög. - te ennyire balfasz vagy? Komolyan hol éltél? - Összeszorítottam a fogaimat, de így is remegett az egész testem.
 - Fogd be, és mondjad.
 - Ugyan már Des. Ne játszd a hülyét - hitetlenkedve emeltem el a telefont.
 - Letette! - nyögve túrtam a hajamba lerogyva a hideg lépcsőre. - Mit tegyek? - Soha nem néztem karácsonyi filmet, soha nem ünnepeltem. Anyámék azokon a napokon otthon se voltak, csak hajnalban taj részegen értek haza. Azt tudom, hogy emlékeznek, meg mindenféle családias körülmény. De én soha nem voltam olyanba. Azt se tudom, hogy milyen, amitől félek, hogy valamit elrontok. Félek.

Jackson

Kétségbeesetten néztem össze Hoseokkal, aki szintén rám nézett. Szörnyű látni, ahogy Des szenved. Kint ült az ajtó előtt teljesen összeroskadva.
 - Hallottam, hogy Ricktől kért segítséget, de akkor most mi baja? - kérdezte halkan Hoseok.
 - Szerintem tudom - hátra kaptuk a fejünket Wonhora. - Nem is vettetek észre semmit? - Értetlenül néztem rá, de ő körbe mutatott, amin még inkább összezavarodtam.
 - Nincsen karácsonyfa, se díszek - Hoseok szavaira Wonho bólintott.
 - Szerintem Des nem tudja, hogy pontosan mi is a karácsony - újra kinéztem az ablakon, de már kinyújtott lábakkal bámulta az eget, de a szemeiben mérhetetlen bánat volt, amitől összeszorult a szívem. - Mégis csak Nana lánya az anyja, akiről elég sok minden kiderült.
 - Vagyis soha nem ünnepelte, soha nem tapasztalta - Hoseok keresztbe font karokkal bámult maga elé, de a telefon csörgésre összerezzentünk. Wonho elővette a telefonját, de összeráncolta a szemöldökeit.
 - Woozi. - Nézett fel ránk, de mi csak vállat rántottunk. - Mi az? - Szólt bele a telefonba.
 - Mindhárman figyeljetek - Wonho kihangosította, és közelebb léptünk hozzá. - Desmond soha nem ünnepelte a karácsonyt, sőt azt sem tudja, hogy mit kell ezen a napon tenni. Nem rég hívott engem, hogy adjak neki tanácsot. - Döbbenten néztünk össze. - De szándékosan bunkó voltam vele, tehát biztos utál..
 - Woozi! - sziszegte Hoseok.
 - Mindegy, az a lényeg, hogy estig csináljatok vele valamit.
 - Hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
 -Teljesen mindegy, hogy mit csináltok, csak valahogy vidítsátok fel, majd este kilencre hozzátok el Kaname házához.
 - Mire készültök? - kérdeztem gyanakvóan.
 - Megmutatni neki, hogy a karácsony nem ajándékokról szól.
 - Ezért hadakozott még Rick is.
 - Igen. Ő és NamJoon nem mentek el ajándékokat venni.
 - Ha ezt megtudja, ideges lesz - sziszegte Wonho.
 - Szerintem már most az - sóhajtott Woozi. - A lényeg, hogy tegyétek meg ezeket, kérlek. - Egymásra néztünk, majd bólintottunk.
 - Rendben - mondtuk ki egyszerre, és Wonho kinyomta a hívást.
 - Én félek - értetlenül néztek rám. - Mi van, ha Des ettől, csak még idegesebb lesz?
 - Ettől tartok én is - motyogta Hoseok. Mindhárman vissza sétáltunk a gyerekekhez, akik egy karácsonyi mesét néztek, én mégse tudtam oda figyelni.
 - Apa hol van? - pislogott fel rám Aoyun. Mosolyogva a fejére simítottam a kezem.
 - Kint van, nemsokára jön - alig mondtam ki hallható volt, ahogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó. Des belépdelt a nappaliba, arcán mosoly volt, de a szemeiben látszott, hogy legszívesebben eltűnne. Megértem őt, hisz a gyerekek ajándékot adtak neki, ő pedig teljesen elfelejtette. Mégis mit tehetnénk?!
 - Apa - Ilseong hangjára oda nézett, majd közelebb lépdelve a hónaljánál fogva felemelte, és az ölébe ültette. Igazi apa figura lett, pedig csak pár nap telt el.