Destiny II - A száz lélek [✔]

Huszonkilencedik fejezet

Desmond

Amikor Hoseok mondhatni leszidta a fejem, mert megint a könyvet bújom, eltettem őket a ház dolgozó szobájában lévő könyvespolcra. Megígértem neki, hogy majd csak ha tizenhat évesek lesznek a gyerekek, akkor foglalkozok vele, addig még gondolni se gondolhatok rá.
  Reggel mind a négyen visszamentünk, és természetesen lelettek szidva, amiért nem szóltak az iskoláról. De amilyen arcokat vágtak, még ők is elfelejtették, főleg a saját munkájukat. Mindhárman dolgoztak valahol, amit nem értettem, hogy miért.

~***~

- Des, attól, hogy gazdagok vagyunk még kell munkahely, különben a gyerekeket elveszik tőlünk.
 - De van pénzetek, akkor minek a munkahely? Ha van pénzed ételt és ruhát is tudsz adni nekik - csattantam fel, amikor Jackson Aoyun haját csinálta.
 - És szerinted a gyámügyet érdekli, hogy gazdagok vagyunk? - szikrázó szemekkel nézett rám, amin a szemeimet forgattam. - Ne forgasd! - Legyintve rá megfogtam Aoyun táskáját, és kisétáltam a szobából. - Yah! Desmond Tiny! - mosollyal az ajkaimon sétáltam a lépcső felé.
  Megértem, hogy Jackson miért aggódott, de ettől függetlenül nem értettem, hogy miért vennék el a gyerekeket. Van tető a fejük felett, van étel és ruhájuk is. Engem se vettek el a szüleimtől, pedig iskolába se jártam. Akkor őket miért vennék el, ha a szüleik nem dolgoznak mert gazdagok? Áhh, nem értek én ehhez.
 - Apa! - kérdőn fordultam hátra. Yejun futott felém a lépcsőn.
 - Ne fuss a lépcsőn, vagy orra esel! - elhúzta a száját, de lassított. - Baj van? - Leguggoltam, amint hozzám ért.
 - Ugye te viszel minket? - döbbenten néztem rá, de ő könyörgő szemekkel, amin már kételkedni kezdtem.
- Miért? - kérdeztem gyanakvóan, de ő vállat rántott.
 - Mert szeretnénk, ha te vinnél - mosolygott rám ártatlanul, de biztos voltam benne, hogy készülnek valamire. Valamire, ami nekem semmi jót nem jelent.
 - Én foglak, mivel apáitok késésben vannak - mosolyogva simítottam a fejére, mire elvigyorodott és befutott a konyhába. Fejemet rázva álltam fel, majd a nappali felé sétáltam, hogy letegyem Aoyun táskáját a többi mellé. Szerencsére Seejun megcsinálta nekik a reggelit, és szerencsére nekik később kell menniük.
 - Des - hátra néztem a vállam felett. Woozi zsebre dugott kezekkel állt egyenesen a szemeimbe nézve. - Tudom ez elég hálátlan kérés, de...
 - A srácok készülnek valamire, tehát biztos később érek haza - mondatom után láttam, ahogy vöröslött a feje, amin már muszáj volt elmosolyodnom. Mellkasom előtt összefont kezekkel ültem a kanapé támlájára. - Pontosan mit tervezel?
 - Nos... - egyik kezével a tarkójára simított.
 - Remélem nem rögtön a szexszel, mert akkor még a házból is képes kitiltani.
 - Dehogy! - vágta rá rögtön. - Vacsorát. - Köszörülte meg a torkát.
- És míg Seejun téged távolról is kerül, te a konyhában könnyedén meg tudsz mindent csinálni - aprót bólintott. - Hogy veszed rá, hogy bemenjen veled a konyhába?
 - Hát remélem nem bánod, ha össze török egy poharat - sóhajtva hajtottam le a fejem, de mosolyogtam.
 - Nem, nem bánom - felemeltem a fejem, de ami vigyor volt az arcán már megérte. Valójában haragudtam rá, de Seejun boldog volt mellette. Nagyon reméltem, hogy semmit se szúr el, és végre újra közelebb kerül Seejunhoz.
  Wonhoék amint készen voltak hozzám siettek, átöleltek és már ki is futottak az ajtón. Hihetetlenek.
 - Egyébként - Woozi kérdőn nézett rám. - Ők hol dolgoznak? - Mutattam a csukott ajtóra. Három autó ajtó csapódás hallatszott, az autóm motor hangja, majd ahogy halkult.
 - Azt hiszem mindhárman egy irodánál - hümmögve néztem a konyhaajtó felé, ami kinyílt és az öt gyerkőc sétált ki.
 - Mindenki reggelizett? - kórusban elhangzott az "Igen" szó, így oda adtam nekik a táskáikat, majd a bejárati ajtó felé sétáltunk. Mielőtt kiléptem volna az ajtón hátra néztem a vállam felett. Seejun és Woozi egymást néztek, majd Seejun fellépdelt a lépcsőn, Woozi pedig remény veszetten nézett utána. Nos, remélem sikerül nekik.
 - Meglesztek az állataitok nélkül? - végig néztem rajtuk, mire mosolyogva bólintottak. Második autó hátsó ajtaját kinyitottam nekik, mire a négy fiú be ült, Aoyun pedig mellém az anyósülésre. - Jut eszembe, ti egy osztályba jártok?
 - Nem, Yejun másik osztályban van - hümmögve indítottam be az autót, és kikanyarodtam a ház elől.
 - Az óvoda iskolával van, vagy máshol?
 - Az iskola melletti épület - kuncogott Aoyun. Bólintva vezettem az iskola felé. Míg vezettem csend volt az autóban, és nem tudtam, hogy miért. Yejun viselkedéséből már tisztán levontam, hogy készülnek valamire, de még mindig nem jöttem rá. Vajon Hoseokék benne vannak? Ők tudnak róla? Vagy alapból az ő ötletük volt? Az is lehet, hogy csak beképzelem.

~***~

Iskolához érve leállítottam az autót, és kiszálltam belőle, amit a gyerekek is követtek. Feszélyező volt, hogy mindenki engem bámult. Főleg, hogy a kis általánosok közt voltak tizenöt éven felüliek is.
 - Aoyun - kérdőn pillantott fel rám a táskája felvevése közben. - Az általános össze van vonva a középiskolával?
 - Óvoda - mutatott egy épületre, bólintottam. - Általános iskola, vagyis a miénk. - Mutatott a középépületre. - És abban a kaszárnyában vannak középiskolások - magyarázta. Mi a franc?! - Az egész épületnek egy igazgatója van. - Így érthető.
 - Nos, gyerünk - Aoyun megfogta a kezemet, amin a szemöldökeim ráncoltam. A lábam mögé kezdett bújni, ami még jobban értetlenné tett. Arra néztem amerre Aoyun, de ott középiskolások voltak, első látásra lerí róluk, hogy minden rosszban benne vannak. - Ugye nem szoktak titeket bántani? - Szűrtem a fogaim közt. Aoyun lehajtotta a fejét, amit Minzhu is követett. Szóval az ikreket bántják. - Menjünk - aprót bólintottak.
  Szorosan mellettem jöttek, amin nem bírtam elfojtani a mosolyomat. De jobban aggasztott, hogy középiskolás fiúk miért bántanak kilenc éves gyerekeket. Még megérteném, hogy a saját korosztályukban teszik meg, hisz általában ez szokott lenni, de ők még csak gyerekek.
 - Nézd már itt vannak az ikrek - Aoyun ijedt hangot hallatott, Minzhu pedig mögém bújt. Oldalra fordítottam a fejem, ahol megpillantottam a négy fiút.
 - Apa.. - Aoyunt a kezeimbe vettem, Minzhu kezét fogva sétáltam tovább. Yejun és Ilseong Dai-t fogták közre, ami megnyugtatott. Legalább nem feszélyezi őket, hogy ő is velünk lakik. Bár őszintén féltem, hogy Ilseongnak nem fog tetszeni, hisz Yumi másképp bánt velük, de megnyugtatott amikor ők ketten játszottak. Már most okosabb, mint a felnőttek.
 - Hé! - hátra néztem a vállam felett. - Maga ki? - Nem válaszoltam, csak tovább sétáltam. Hallottam, hogy szitokszavakat dobáltak felém, de nem érdekeltek, vagyis a gyerekek előtt nem mutattam.
 - Mivel bántanak? - Aoyun könnyes szemekkel nézett rám.
 - A fehér hajunk és szemeink miatt bántanak minket - vagyis az én hibámból. - Egyszer levágták a hajamat. - Hüppögte, amin összeszorult a szívem. Lehet magán tanárt kellene fogadni hozzájuk? De félek, hogy akkor nem tanulják meg kezelni a helyzeteket, mégis hozzá kell tenni, hogy még csak kilenc évesek. Kilenc évesen megtapasztalni az iskolai terrort az frusztráló. Valamit tenni kell. Beszélek az osztályfőnökkel.
  Osztályukhoz érve letettem Aoyunt, de egyikük se mozdult el tőlem.
 - Itt is bántanak? - leguggoltam hozzájuk, egyikük se válaszolt. - Gyerekek. - Sóhajtva néztem végig rajtuk.
 - Elnézést, de maga ki?! - ingerült női hangra felálltam hátra nézve.
 - Elsőbb azt hiszem a kérdezőnek kellene bemutatkoznia - szinte forrt a dühtől.
 - Hol vannak a gyerekek apjai?! Milyen jogon nyúl hozzájuk?
 - Lassítson hölgyem, az apjuk vagyok - erre csak még idegesebb lett.
 - Maga perverz állat! - hátra hőkölve léptem hátrébb. Mi a..?! - Gyerekek azonnal gyertek el a közeléből. - Mély levegőt vettem és kifújtam, majd próbáltam tízig elszámolni, nem sikerült. - Mondtam valamit!
 - Hölgyem - mosolyogtam rá. - Desmond Tiny vagyok, a gyerekek apja. - Szándékosan megnyomtam az "apa" szót, de a nő nem hallgatott rám.
 - Hihetetlen, hogy a gyerekek apjaik ilyen emberhez merik adni a gyermekeiket. Undorító.
 - Tanárnő! - Ilseong hangosan szólalt fel, de a nő egyáltalán nem foglalkozott vele. De pechemre a kiabálására többen is felfigyeltek, sőt egy férfi sétált felénk.
 - Már csak ez hiányzott - morogtam. - Menjetek be, rendben? - Aggódva néztek rám, de bólintottak. Yejun és Dai maradtak mellettem. - Melyik osztályba jársz? - leguggoltam Yejun elé.
 - Nem foglak itt hagyni.
 - Yejun, melyik osztályba jársz? - szenvedősen nézett rám, majd sóhajtott.
 - Megyek, megyek.. - motyogta. Közelebb lépet hozzám, és átölelte a nyakam, amit viszonoztam neki. Mosolyogva néztem, ahogy elsétált a folyosó végén lévő teremhez.
 - Uram - hátra néztem a vállam felett. - Megmondaná, hogy kicsoda ön? - Sóhajtva néztem vissza Daira, majd a hónaljánál fogva felemeltem, majd amint átölelte a nyakamat felálltam vele.
 - Desmond Tiny. Mint mondtam a gyerekek apja vagyok - férfi összeráncolta a szemöldökét.
 - Szóval maga az - összeráncoltam a szemöldökeim.
 - Hogy érti?
 - Hát úgy, hogy maga adott be papírokat, hogy nálunk akar tanárként dolgozni - pislogva néztem rá, majd kezdett leesni.
 - Hogy mi van?!