Destiny II - A száz lélek [✔]

Negyvenkilencedik fejezet

Lehunyt szemekkel vártam, hogy Hoseok befejezze a leszidásomat. Amikor elmondtam neki, hogy hol is van Kwang szinte rögtön kiakadt és elkezdett velem kiabálni, és meg is érdemeltem. Nekem kellett volna mennem, de nem. Miért is én mennék? Mert az a barom ezt mondta!
 ~ Hé!
 - Kuss - még valamit morgott, de azt már nem értettem.
 - Figyelsz te rám?! - Hoseok a dohányzó asztalra csapott, amin összerezzentem felkapva rá a fejem. - Mintha csak a falnak beszélnék!
 - Hoseok, légyszíves értsd meg.
 - Mit? Mégis mit értsek meg? Hogy az apámat elküldöd Irakba, és tudja a franc, hogy mikor ér vissza?! Már ha egyáltalán visszajön - aggódva néztem rá, majd felállva a kanapéról átültem hozzá, de ledöbbentett a lépésével. Átkarolta a derekamat fejét a nyakhajlatomba döntve. - Félek Des..
 - Nem lesz baj - átkaroltam a hátát közelebb húzva magamhoz, mire erősített a kezei szorításán. - Sajnálom, hogy őt küldtem, de ha így nem bízol az apád képességéiben, akkor csak rosszul érezné magát. Egyébként is ők hárman a leghangtalanabbak a betörésekben.
 - Tudom - sóhajtotta, ami csiklandozta a bőrömet. - De ha valami baja lesz, agyon ütlek. - Halványan elmosolyodtam.
 - Rendben.

~***~

Lassan egy hét telt el, amióta Kwangék elmentek. Fogalmam se volt, hogy mi tarthat nekik ennyi ideig, de már nem csak én és Hoseok aggódtunk értük. Az egész család aggódott, hogy vajon hol lehetnek már. Többször is próbáltam elérni őket, de sose sikerült, ők pedig nem hívtak, hogy baj lenne. Mégis, ha elfogták őket, akkor még hívni se tudnának, de akkor legalább az hívna, aki elkapta őket. Mégse történt semmi.
  Azonban az egy hét alatt se nagyon történt semmi. Én újra bejártam tanítani, Hoseokék dolgozni. Seejun és Woozi valahogy mintha kezdenének újra összemelegedni, de Seejun jól megterheli Woozit, ami öröm nézni. Woozi szinte minden szavára ugrott.
  Hee és a családja kezdtek hozzá szokni, hogy egy nagy házban élnek, ahol maffia csoport élt. Heeji megint dolgozni kezdett, de csak egy munkája volt, az is egy kis boltban, ahol eladó lett. Juwon pedig minden napos vendég lett nálunk, amit sose értettem, hogy hogyan teszi meg, bár annyira nem is érdekelt. Addig nem míg láttam, hogy próbált közeledni a volt családja felé, de míg Heeji és a két kicsi kezdtek nyitni felé, Hee egyre csak bezárult. Látható rajta, hogy egyáltalán nem örült az apjának, amit én valahol megértettem. Biztos voltam benne, hogy mély seb lett neki, hogy az apja eldobta őket, és miatta majdnem elvesztette az anyját. Én se bocsájtanék meg egyhamar, főleg nem egy hét alatt.
  Tan az rosszabb, mint az elején. Minden reggel eljön hozzánk, hogy együtt mehessen Heevel az iskolába, ami nekem már elsőre gyanút keltett. Főleg, hogy ha Hee nem volt még kész folyton az én nyakamon lógott. Rohadtul kezd idegesíteni főleg, hogy azt se tudtam mit miért tett. Habár talán Wonhoék azok, akik még nálam is rosszabbul viselték.
  Tisztán látható rajtuk, hogy nincs ínyükre egy tizennyolc éves fiú, aki körülöttem volt. Az egyik éjszaka meg is kaptam a magamét, hogy miért nem küldöm el végre. Na meg persze meglettem vádolva azzal, hogy biztosan tetszik nekem, hiszen fiatal. Egyáltalán nem értettem, hogy miért hittek ilyen marhaságokat, bár több hónapra eltiltottam őket a tévétől. Mindenféle hülye szerelmes-megcsalós szappanoperákat néztek, amikben mindig a feleséget megcsalták egy fiatalabb lánnyal. Na de most komolyan! Hülye lennék én eldobni őket egy tizennyolc éves taknyosért! De hiába beszéltem nekik, nem hittek nekem.

~***~

A dolgozó szobámban az asztalom mögött ültem, és bámultam a plafont. Amióta megvádoltak azzal, hogy megfogom csalni őket "megint" amolyan mosoly szünet volt köztünk. Így én amint lehetőségem volt elvonultam a dolgozó szobámba, és bámultam ki a fejemből. Bármit teszek, bármit mondok nem hittek nekem, ami nálam kezdte felbaszni az agyamat. Már-már attól féltem, hogy olyan dolgok hagynák el a számat, amiket egyáltalán nem gondolok komolyan.
 ~ Dessi.
 - Hm?
~ Elég nagy vihar van itt, mi lenne, ha lenyugodnál?
 - Bocs - egy ideig semmi nem történt, majd hallottam, hogy sóhajt.
 ~ Mikor mondtad el nekik?
 - Amint megtudták, hogy valóban élek.
 ~ És azóta is ilyen rosszul viselik?
 - Láthatod - megint sóhajtott, de ez már inkább volt keserves, mint gondterhelt. - Bocs a lelki vihar miatt, de egy ideig nem tudok rajta segíteni.
 ~ Hagyd, teljesen érthető. Bár elég muris, hogy pont egy tizennyolc éves taknyossal vádolnak téged - felhorkantottam az asztallapra támaszkodva. ~ Legalább Jabal idősebb nálad.
 - Jobban bántja őket az, hogy fiatalabb náluk, mint a megcsalás. Egyébként.
 ~ Hm?
 - Nálatok is ilyen sokáig tartott megszerezni a kilencvenkilencedik könyvet?
 ~ Sajnos igen. Tudod az Elnök házában van, tehát természetes, hogy több kamera, és biztonsági őr védi a házat, vagyis jó terv kell ahhoz, hogy mindent kicselezzenek.
 - Értem.
 ~ Nyugodj meg, semmi bajuk nincsen - nem válaszoltam csak hümmögtem, és újra hátra dőltem a székben.
 ~ Desmond - összeráncolt szemöldökkel néztem magam elé. Mély, szomorú hang.
 - Első? Már megint?
 ~ Fogd be - halvány mosoly került az ajkaimra. ~ Szeretném, ha felkészülnél arra, ha visszamész a múltba, az már megváltozott. 
- Megváltozott? Ezt hogy érted?
 ~ Majd meglátod.
 - Kösz, inkább te kussolj - hallottam, ahogy erőtlenül kuncogott. Rejtély számomra, hogy hogyan tudott velem beszélni annak ellenére, hogy én nem látom, és láncok fogták le, plusz a többiek hangját nem hallottam. Hihetetlen.
  Nagy morajra felkaptam a fejem, de még reagálnom se volt időm berobbant az ajtóm. Három lihegő alak állt ott, kettejüknek táska volt a kezükben, harmadiknak már egy vérvörös könyv.
 - Mhegjöttühnk.. - Hyunsik lihegve esett térdre, amit követett Kwang és Jisub is.
 - Mégis miért futottatok ennyire? - Jisub szapora lélegzetvétellel nézett fel rám, és felém nyújtotta a könyvet.
 - Ezt jobb, ha elolvasod - kétkedve néztem rá, de felállva a székről közelebb léptem hozzájuk, és kivettem a kezéből a könyvet.
 ~ Dessi, vegyél mély levegőt, és utána nyisd ki az utolsó oldalon - ha már ő mondta ezt, akkor elég nagy baj lehet. És még az is, hogy ebben van a számomra lévő üzenet. Mély levegőt vettem, majd kifújtam, és kinyitottam az utolsó oldalon. Szemeim megakadtak azokon a sorokon, amiktől a szívem vadul dobogott.
 - Mi...? - suttogtam. Újra és újra végig olvastam, de alig jutott el a tudatomig.
 - Ezért siettünk, de még így is több napba telt, mire sikerült valóban bejutnunk, és kihoznunk - lenéztem Kwangra, majd újra a könyvre.
 - Ez egy vicc, igaz? - kérdeztem ingerülten, de egyik se válaszolt, amitől összecsaptam a könyvet.
 ~ Dessi..
 - Hol van Jackson?! - kiabáltam, de a három férfi tanácstalanul néztek rám. Könyvet a kanapéra dobtam, és kisiettem a dolgozószobából, majd a hálószobához futottam, és az ajtón berontva rögtön a szőke hajat kerestem, de nem volt ott. Se Wonho, se Hoseok. Bentebb lépdelve kerestem valami papírt hátha írtak valamit, de semmi. Az ég világon semmi!
  Idegesen nyúltam a telefonomért, hátha arra írtak, vagy hívtak, semmi. Tárcsáztam Jackson telefonját, de nem vette fel, ezért próbáltam Hoseokét, de az ő telefonja kicsengett, és még hallottam is. Kisiettem a szobából és a folyosó végén megláttam őt. Értetlenül nézett rám, majd a csörgő telefonjára.
 - Miért hívsz?
 - Hol van Jackson? - pislogott párat, majd az ajtó felé mutatott.
 - Azt mondta, hogy felhívta valaki, és találkozót kért tőle. De még üzente, hogy nemsokára haza ér, addig várd meg, vagyis várjuk - döbbenten és hitetlenkedve néztem rá, majd az ajtó felé. Hoseok és Wonho a házban voltak, de Jackson valakivel találkozik. Ez..
 ~ Dessi mondanám, hogy menj utána, de ami oda van írva az egyszer megfog történni, vagy most vagy évek múlva. Te döntésed, hogy most rögtön utána mész, és hátha sikerül, vagy... - nem fejezte be, de én lefutottam a lépcsőn, majd a cipőmet felvéve kisiettem az ajtón egészen az autóig.
 - Tudjátok, hogy merre lehet? - egyik sem válaszolt. - Tudjátok?!
 ~ Ha ki mész az utcából, akkor fordulj jobbra, majd onnan még öt utcányira egy sikátorban lesz.
 ~ Destiny!
 ~ Fogd be Századik, ő legalább rögtön utána megy. Tudja ő is, hogy lehet elkésett már, de ettől függetlenül ő nem habozva elindult, és hátha... - nem fejezte be, és őszintén örültem is neki.
  Amint kiértem a ház utcájából lefordultam jobbra, majd még öt utcányit vezettem. Ahogy megtettem az utat rögtön kerestem egy parkoló helyet, és az autóból kiugorva a sikátor után kutattam. Éreztem, legbelül már éreztem, hogy elkéstem, de reménykedtem benne, hogy újra rosszul tudom, nagyon reménykedtem benne.
 ~ Balra! - kiáltásra hirtelen álltam meg, és szapora lélegzetvétellel néztem be a mellettem lévő sikátorba. Egy test feküdt a földön. Vadul dobogó szívvel sétáltam be, egyre közelebb a testhez, ami már túl ismerős volt. Könnyek szöktek a szemembe a látványtól.
  Szőke hajzuhataga körbe ölelte az arcát, de a halántékánál vöröslött, a feje körül pedig egyre nagyobb vértócsa volt. Alig tudtam bármit is reagálni, csak bámultam fehér arcát, a vértócsát, és a fejemben egyedül a könyvben látott sorok ismétlődtek.

A családban áruló van! Az első áldozata: Jackson Wang