Destiny II - A száz lélek [✔]

Harmincharmadik fejezet

Miután végre vége lett az egész napos kínzásomnak, haza vihettem a gyerekeket. Őszintén egész jól szórakoztam főleg, hogy az én szavaimra tették a dolgukat a kölykök. De, amikor Seojun beállított az utolsó óra után még semmit se gondoltam, de aztán kimondta a szavait.

- Desmond - kérdőn néztem Seojunra. - A végzősök osztályfőnöke lassan nyugdíjba kerül. - Értetlenül bólintottam.
 - Nekem ehhez mi közöm van? Vegyél fel egy másikat - legyintettem, és kisétáltam a tornateremből, de ő jött utánam. - Általános iskolások óráik véget értek már, igaz?
 - Igen. Desmond, figyelj kicsit - sóhajtva fordultam felé.
 - Mi az?
 - Legyél te a végzősök osztályfőnöke - talán több mint egy percig bámultam rá pislogás nélkül, majd elröhögtem magam, és tovább mentem.
 - Jó vicc Seojun, kezdelek megkedvelni - fejemet rázva lépdeltem fel a lépcsőn Aoyunék osztálya felé.
 - Nem vicc, Desmond - komor hangjára megtorpantam a lépcső tetején. - Nem vagyok vicces kedvemben. - Hátra néztem rá a vállam felett. Lépcső felénél állt, és elég ideges szemekkel bombázott engem. Egy szó nélkül elfordultam tőle, majd felkocogtam a lépcsőn. Hallottam, hogy utánam kiabált, de én nem álltam meg.
  Még elfogadtam, hogy testnevelést tanítok, de hogy én, mint osztályfőnök. Na azt most felejtsék el. Én nem akarok ezeknek a kölyköknek az életébe belekerülni. Elég nekem, hogy a sajátomat alig bírom egyenesbe hozni, mert mindig közbe jön valami. Nem vagyok szívtelen vagy valami, bár néha annak érzem magamat, de maffia csoport gyermekei. Nem akarok vissza kerülni közéjük.
 - Apa! - mosolyogva guggoltam le, amikor a srácok futottak felém. 
- Sziasztok - ők és Hoseokék azok, akik még az életet tartják bennem. Ha ők nincsenek, akkor már én se lennék. Nincs még mindig öngyilkossági hajlamom, de... - Hogy telt a napotok? - Mosolyogva néztem végig rajtuk, amikor hátrébb léptek tőlem.
 - Jól! Képzeld kaptam két piros pontot! - Aoyun ragyogó szemekkel mutatta felém a füzetét. 
- Ügyes vagy - simítottam a hajára, mire nagyobb lett a mosolya. - Gyertek menjünk. - Mind a négyen bólintottak. Yejun a kezemet fogva lépdelt mellettem, amit nem értettem. Eddig Aoyun vagy Minzhu volt, akik megfogták. Bántották volna? Otthon kifogom faggatni őket.
 - Apa. 
- Hm? - kérdőn néztem Aoyunra.
 - Mit csináltál azzal a fiúval? - felpislogott rám. Igaz is, ő végig nézte, ahogy a piercinges srácot a vállamon tartva sétáltam. 
- Semmit, csak nem akart bejönni az órára - mosolyogtam rá, mire bólintott.
 - Desmond! - az istenit már! - Holnapra kérem a választ.
 - Persze, persze - legyintettem Seojunra, majd az autóhoz sétáltunk.

És azóta is ez járt a fejemben. Tudom milyen amikor nem jársz iskolába, amikor hamis papírokkal vagy képes dolgozni. Én nem jártam sehova, de nem mindenkinek hull az ölébe egy elfeledett nagymama vagyona. Vannak, akik nálam is rosszabb helyzetbe kerülnek, vagy még mindig abban voltak. De rajtuk senki sem segít, nekik nincsen egy gazdag régi ismerősük, aki a nevükre írat mindent. Nekik nincsen egy második családjuk, akik mindenben segítenek rajta.
  Ha nekem nem lenne a nagyi, ha nem lennének Hoseokék, ha nem lennének Aoyunék. Akkor én már nem léteznék.
 Erre most itt vannak ezek a gyerekek, akik kis koruk óta benne vannak a maffia világában. Biztos vagyok benne, hogy több hullát láttak tizennyolc évük alatt, mint bármit is a világból. Nem mutatnak semmiféle érzelmet, sőt élvezik, ha bánthatják a gyengébbet. De a szemeik teljesen mást árulnak el. Ugyan az van a szemükben, ami az én szívemben is, csak elzártam egy nagyon sötét helyre. A fájdalom, és a kín.
  Még ha nem is akarok beleavatkozni, megtettem az első lépést ahhoz, hogy belekeveredjek. Valóban ezt akarom? Fél lábbal a maffia világban?
 - Apa? - Ilseong hangja rázott vissza a valóvilágba.
 - Igen? - egy pillanatra ránéztem, majd vissza az útra.
 - Egy ideje csak bámulsz magad elé.
 - Ne haragudjatok. Megijedtetek? - felnéztem a visszapillantóba, de a gyerekek elég ijedt arccal ültek. - Mi lenne, ha fagyiznánk? - Máris boldog mosoly volt az arcukon, még Dainak is. Ha így elbambulok, hamarabb viszem a gyerekeket magammal a kórházba, mint haza.