Destiny II - A száz lélek [✔]

Tizenötödik fejezet

Félkövér: Japánul beszélnek.

- Vigye innen azt a szart! - Jackson egyre, csak a székbe próbálta magát préselni.
 - Jackson, nyugi már. Az csak egy tű - vállaira fogtam, de attól még a kezeivel tudott hadonászni. - Hogy bírtad ki máskor a vérvételt?
 - Sehogy! - felhúzott szemöldökkel néztem rá. - Mindig elájultam.
 - Bírd már ki, csak egy apró szúrás.
 - Faszt! Nem eteted be velem azt, amit kis koromban is próbáltak - orvos felnézett rám, de sóhajtva vettem el a kezeimet.
 - Igazat mondd a barátja - orvos szavaira ledermedt. - Nem akarunk sok vért venni magától, de muszáj, ha vizsgálatot szeretne. Mintha egy darázs csípné meg. - Jackson felnézett rám, mire bólintottam.
 - Valóban - mosolyogtam rá, de látszott, hogy egyáltalán nem nyugodott meg. Sóhajtva sétáltam elé, és az orvos füléhez hajoltam. - Olyat fogok tenni, ami biztos ledermeszti még magát is, de kérem ne figyeljen arra, csak használja ki a lehetőséget. - Suttogtam a fülébe. Rám nézett, majd bólintott.
 - Mit mondtál neki?! - Jackson felé fordulva két kezem közé fogtam az arcát, és az ajkaira hajoltam. Ahogy gondoltam teljesen ledermedt, szemem sarkából pedig láttam, ahogy az orvos épp készült vért venni. Egyik kezemmel lefogtam a csuklóját mielőtt meg mozdítaná.
 - Kész - lassan elváltam tőle, de ő olyan kába volt, hogy csak laposakat pislogott rám. Elmosolyodtam, és a kezénél fogva felhúztam a székből.
 - Látod, nem fájt - rám nézett, majd a kezére és újra rám, de mérges szemekkel. - Hiába nézel így, akkor is kész vagyunk. - Sóhajtva lépett közelebb hozzám, és a homlokát a vállamnak döntötte, amin muszáj volt elmosolyodnom.
 - Nos, - orvos megköszörülte a torkát, de Jackson eléggé kimerült, pedig csak vért vettek tőle. - az eredmény egy hét múlva fog megérkezni.
 - Köszönjük - bólintott, mi pedig kisétáltunk onnan. Jackson derekát átkarolva húztam magam mellett, félő lassan összeesik. - Jackson, vége van már.
 - Fáj.. - nyöszörögte. Sóhajtva nyúltam a háta és térdhajlata alá, és felemelve őt sétáltam tovább. Jobb keze lelógott, bal kezével átkarolta a nyakamat.
 - Nem hittem, hogy ennyire nem bírod a tűket.
 - Kis korom óta nem szeretem őket, nehéz volt kibírni még a tetoválást is - lábammal kilöktem a bejárati ajtót, de pont láttam, ahogy Wonhoék kipattantak a kocsiból, és felénk siettek.
 - Elájult? - fejemet ráztam. Hoseok Jackson kéz fejét simogatta, de ő csak nyöszörgött, amitől összeszorult a szívem.
 - Miért érez ilyen fájdalmat? - néztem Wonhora, aki a kezeit a kabát zsebébe süllyesztve sétált mellettem. Autóhoz érve kinyitotta a hátsó ajtót, így betudtam fektetni Jacksont, aki alig akart elengedni. Wonho addig nem szólalt meg, míg el nem indultam az autóval.
 - Még kiskorában történt - félszemmel őt néztem, de csak maga elé bámult. - Ilyen iskolai rutin vizsgálatok voltak, amikor új nővért kapott az iskola. Nem találta Jackson ütőerét, ezért mondhatni szétszurkálta a kezét, mire tudott tőle venni vért. Azóta számára a tűk felérnek egy kész rémálommal. És ezt vedd úgy, hogy még a halálod is enyhébb számára, mint egy tű. - Egy piros lámpánál rákaptam a tekintetem, engem nézett szokatlan komor szemekkel.
 - Ezért hadakozott - bólintott. - Na és a tetoválás?
 - Egyfolytában egy rólad készült képet bámult, ezért kevésbé félt. Bemesélte magának, hogy azzal jót tesz magának, ezért elviselte. Igaz... - száj húzva fordította előre a fejét.
 - Nem egyszer akart kiugrani a tetováló székből - kuncogott hátul Hoseok.
 - Bolondok vagytok.
 - Lehet - mosolyogva vezettem tovább az ügyvédhez. Szerencsémre tudok egy Koreai ügyvédet, aki épp Japánban tartózkodott egy ügye miatt. Remélhetőleg fogadni fog minket, és elvállalja, különben végünk van.
 - Egy családi ház? - húzta fel a szemöldökeit Wonho, de én csak bólintottam.
 - Bejöttök, vagy kint maradtok? - néztem végig rajtuk, majd Jacksonra, aki elég éber volt. - Tudom, hogy te már beadtad, de...
 - Bemegyek - bólintottam. Mindhárman kiszálltunk az autóból és persze, hogy mögöttem jöttek. Bejárati ajtóhoz se értem, de már kinyitotta. Mellkasa előtt összefont kezekkel dőlt az ajtófélfának, és mosolyogva nézett rám. Mintha tudná ki vagyok.
 - Lám, lám a WhiteDragon főnöke - szólalt meg mély hangon. Faszt mintha, ez tudja ki vagyok! - És a csoportból három tag. Lee Hoseok. Jung Hoseok. Jackson Wang. - Éreztem a belőlük áradó feszültséget, amit én is éreztem magamban.
 - Park Minjae - nagyobb lett a vigyora, amin már összezavarodtam. - Szeretném, ha maga képviselné a srácokat. - Biccentett a fejével, és besétált a házba. Sóhajtva fordultam hátra Wonhoékhoz, akik döbbenten néztek rám.
 - Honnan ismered Szöul legjobb ügyvédjét?
 - Nézek tévét - néztem lesajnálóan Jacksonra, de ő csak a szemeit forgatta.
 - Sokba kerül - megkerültem őket, és az ajtó felé toltam mindhármukat - Des!
 - Azt mondtam, hogy mellettetek állok, bármiben - becsuktam magam mögött az ajtót, de ők semmit nem mozdultak. - Na, ide figyeljetek.
 - Nem. Des, ez rohadt sokba kerül. Megértem, hogy sok pénzed van Nana miatt, de ez az ügyvéd valóban sok-
 - Sokat ér - nem hagytam, hogy befejezze a mondatát, de Jackson csak még idegesebb lett. - Majd én megoldom, csak legyünk már túl rajta. - Egymásra néztek, majd bólintva levették a kabátjaikat és cipőiket, és végre bejutottunk a férfihoz.
  Konyhában ült, maga előtt egy laptoppal, és egy bögre kávéval, de másik négy széknél plusz bögrék voltak.
 - Megbeszéltetek mindent? - felpillantott, majd újra a laptopján pötyögött valamit.
 - Fogjuk rá - mosolyogva csukta le a laptop fedelét és várakozóan nézett ránk felváltva. - Üljetek már le. - Sóhajtva sétáltam az egyik székhez, de amint leültem rá rögtön a kávéba ittam. Valahogy eltudtam képzelni milyen nehéz is lesz.
 - Tehát mit szeretnétek?
 - Válás - hümmögött. - Mindhárman házasok, de elakarnak válni, és van négy gyerek, akiket maguk mellett akarnak tudni.
 - Bíróság mindig azt nézi, hogy az anyák mellett a helyük.
 - Nem tőlük vannak - néztem fel rá. Látszott, hogy ezzel ledöbbentettem.
 - Szóval szeretők? - torok köszörülve ittam bele a kávéba, de így is éreztem égető szemeit, hát még Wonhoékét. - Vagyis szerető. - Kuncogásán idegesen rángott a szemöldököm. Mégis hány éves ez?!
 - Lehetne, hogy az ügyről beszéljünk? - Jackson sziszegésére rápillantottam. Mindhárom az ügyvédet nézték furcsán ideges szemekkel, amit nem értettem. Mintha mindhárom féltékeny lenne.
 - Persze. Mit szeretnétek, hogy mit tegyek?
 - Először is szeretném, ha a bíróság várna legalább egy hetet - értetlenül nézett rám. - Van valami gyanús nekem az egyik nővel, ezért csináltatunk valamit.
 - Eredmény? - bólintottam. Felnyitotta a laptopja fedelét, és pötyögni kezdett, majd felém fordította. Összeráncolt szemöldökkel olvastam a sorokat, amik a szemem elé kerültek.

"Mr. Park. A férjemmel elszeretnénk válni, de biztos vagyok benne, hogy magának akarja a gyerekünket, ezért szeretném kérni a segítségét. De sajnos az én férjem halálos beteg, amiről ő is tud, de makacs, túl makacs. Szeretnék önnel találkozni, hogy megbeszélhessük a többit az üggyel kapcsolatban"

- És ezt miért mutatja meg nekem? - néztem rá, de ő csak a levél aljára mutatott. - Park Minseo.
 - Mi? - Jacksonra néztem, majd újra a levélre.
 - Feleséged írt neki levelet - mutattam Minjaera, aki engem nézett, majd a fiúkra fordította a tekintetét.
 - Vagyis te vagy akkor az az állítólagos halálosan beteg férj - Jackson aprót bólintott. - Elég sápadt vagy, ahogy látható száraz a bőröd, de mégse halálos betegnek nézel ki. - Jackson döbbenten nézett rá, majd kezeit leejtette az ölébe. Valóban. Mivel Jackson bőre kivolt száradva, és már-már halott sápadt.
 - Mert nem az - Minjae újra rám nézett. - Figyelj, ezt a válópert muszáj nekik megnyerniük, különben a gyerekeknek is képesek ártani. - Mellkasa előtt összefont kezekkel dőlt hátra a székben szemeit lehunyva. Őszintén jól nézett ki a férfi. Rövidre vágott fekete haj, fekete ékkőhöz hasonlító szemek. Egyenes orr, szépen ívelt ajkak, alsó kissé telt, hosszúkás arc. Ingen keresztül is láthatóak az izmok rajta, pedig csak egy ügyvéd. Biztos sportol valamit. Talán focizik? Miért is gondolkodok én ezen? Miért bámultam meg?!
 - Szóval milyen eredményre kell várni? - kinyitotta a szemeit, amikkel egyenesen engem nézett.
 - Ma vettek tőle vért, egy hét mire megjön az eredménye.
 - Mi az ok?
 - Leukémia, de csak azóta vannak rosszullétei amióta tudja.
 - Desmond! - Jacksonra néztem. - Miért kell mindent elmondani neki?!
 - Mert ő fog védeni téged - nyitotta a száját, mégis becsukta. - Nem hallgathatsz el dolgot az elől, aki védeni fog, különben felesleges az egész. Akarod, hogy az ikrek Minseonál maradjanak?
 - Nem - motyogta fejét lehajtva.
 - De akkor ne bámuljon téged! - Wonho felpattant a székről egyenesen a férfira mutatva, de ő csak vigyorgott.
 - Szóval lebuktam? - értetlenül jártattam a fejem köztük, de én semmit se értettem. Bámul? Engem? Egyedül én beszéltem hozzá, akkor természetes, hogy rám néz, és nem az ablakon bámul ki. Egyáltalán mivel bukott le? Nem értem. - Elvállalom. De az a egy hét még több lesz, mivel mind Koreaiak vagytok.
 - Koreai bíróság kötelező? - rám nézve bólintott. - De Yumi? Ő Japán.
 - Igen, de Koreába házasodott össze velem. Vagy akkor is Japánban kell?
 - Nem - Minjae a fejét ingatta Hoseokra nézve. - Mivel Koreai vagy, és ott is házasodtatok így a házasságnak is ott kell véget vetni. - Sóhajtva bólintott. - Tehát hogyan és mikor akarjátok? - végig néztem rajtuk, de mindhárman lehajtott a fejjel ültek. - Valóban akarják a válást? - Rákaptam a tekintetem, de közel hajolva hozzám suttogott, amit nem értettem.
 - Nos.. - hármójukra néztem, de ők ugyan úgy ültek. - Csak azt mondták, hogy értem elválnának. De Jackson már beadta a válópert.
 - Desmond - kérdőn néztem Minjaera, de mintha szánakozva nézne rám. - Elhiszem, amit mondtál, de amíg ők nem írják alá a papírt, addig semmit sem tudok tenni. - Bólintva hátra dőltem a székben, és őket bámultam.
 - Meddig vagy Japánban?
 - Tegnap lett vége az ügyemnek, vagyis addig míg egy másik munka nem hív - hümmögve fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt.
 - Jackson. Wonho. Hoseok - lassan felemelték a fejüket. - Elakartok válni a feleségeitektől? - Egymásra néztek, majd rám, de a szemeikben elhatározás csillogott.
 - Igen! - mondták ki egyszerre.