Destiny II - A száz lélek [✔]

Hetedik fejezet

- Mi..? - dermedten álltam és néztem a tenger kék szemeibe, amik furcsa komolysággal néztek engem.
 - Apu eddig nem mutatott be egy férfit se, te pedig itt vagy ugyan olyan fehér hajjal. Nyolc éves vagyok, és nem hülye - szembe fordult velem, de én úgy léptem hátrébb tőle.
 - Ilseong!
 - Ne Ilseongozz itt. Eltitkoltátok őt, erre most hozzátok ide? - hátra néztem Hoseokra, de elég idegesnek tűnt. - Miért most kell megismernünk? Hol voltál nyolc évig?
 - Azt hitték, hogy meghaltam - éreztem, hogy mindenki engem nézett, de én leguggoltam a kicsi elé. - Ne az apukádra légy mérges. Jesszus, de fura ezt így mondani... - Sóhajtva túrtam a hajamba. - Nem ők tehetnek erről, csak is én.
 - Akkor te miért nem jöttél? - könnyes szemekkel nézett rám. Tiszta apja, komolyan. - Nyolc évig egy néni mellett kellett lennem, aki nem is szeret engem, mert mástól vagyok.
 - Nem tudtam rólatok - hüppögve törölgette a szemeit, amitől a szívem szorult össze. - Nem tudtam, hogy ti léteztek, és csak ma tudtam meg.
 - Igazat mondasz? - mosolyogva bólintottam, de ekkor olyat tett, amin ledermedtem. Kezeit összekulcsolta a nyakam körül, és a fejét a nyakhajlatomba döntötte. Furcsa jó érzés volt az, hogy a gyerekem átölelt engem. Akadozva emeltem fel a kezeimet, és átöleltem a hátát, arcom a hajába fúrtam.
 - Jackson? - női hangra befeszültek az izmaim, és elengedve a gyereket, vagyis Ilseongot, felálltam. Karcsú, szép arcú, fekete hajú nő, aki egyenesen az én szemeimbe nézett. - Ő ki? - Fordult Jackson felé, de Ilseong nem ment el mellőlem.
 - Desmond Tiny - eddig mosolygó nő arca eltűnt, és csak undor volt. Tehát tudtak rólam. Boldognak tűnő család kezdett eltűnni a szemeim elől. Akkor öt hónapja a gyerekek boldogok voltak, de csak a gyerekek és Hoseokék. Nők csak egymással beszélgettek. Erre Ilseong szavai se hagytak nyugodni. Hoseok felesége nem szeretné? De miért? Mert különleges test adottsága van? Vagy mert tőlem van? Többi gyereket se szeretnék?
 - És minek hoztátok ide? Azt mondtátok, hogy halott - olyan undorral, és közönnyel beszélt, amitől ökölbe szorultak a kezeim.
 - Úgy hitték, hogy halott vagyok - szemem sarkából láttam, hogy a többi gyerek is engem nézett az ajtóból. Biztos voltam benne, hogy hallottak mindent, amit a kicsi Ilseonggal beszéltem, főleg amilyen csend volt.
 - Erre visszatérsz a halálból, hogy elvedd a gyerekeinket, és a férjeinket? - felhúzta a szemöldökeit a kezeit összekulcsolta a mellkasa előtt, de mögötte felbukkant még két nő. De míg ketten undorral néztek rám, az egyik szánakozva.
 - Nem. Engem csak elhoztak, hogy megismerjem őket. De senkit se fogok elvinni, és elvenni senkitől.
 - Akkor mit akarsz?
 - Hogy néha láthassam őket.
 - Des.. - nem foglalkoztam a hármuk elhaló hangjával, csak a nő szemeibe néztem. Hümmögött, és vissza sétált a konyhába, de egy nő ott maradt, és közelebb jött hozzám.
 - Szia, én Sakyun vagyok. Wonho felesége - mosolygott rám, és kezet nyújtott. Értetlenül, de kezet fogtam vele.
 - Desmond Tiny - elmosolyodott.
 - Sokat hallottam rólad Wonhotól. Jót és rosszat is, bár a legtöbbje az jó volt, és arról is tudok. Tudom, hogy tőled van Yejun - aprót bólintottam. - Tudod, - Elfordította rólam a tekintetét, és az ajtó felé nézett, mire én is oda pillantottam. Négy gyerek állt az ajtóban, és abból az egyik dermedten állt, és bámult engem, aki ezek szerint Yejun. - Mindig faggatott minket, hogy mikor találkozhat az igazi apjával, mikor fog érte jönni. De egy kisfiúnak, hogy mondhattuk volna meg, hogy a vérszerinti apja halott?
 - Sajnálom - néztem a tenger kék szemeibe, amik könnyekkel teltek meg, majd sírva futott felém, és átölelte a lábamat, amitől egyre rosszabbul éreztem magam.
 - Valóban te vagy az? - kérdezte halkan. Leszedtem a kezeit a lábamról, és leguggoltam hozzá. Sipogva nézett rám.
 - Nem hasonlítunk? - mosolyogtam rá. Összeráncolta a szemöldökét, és felváltva nézett a szemeimbe, majd az arcomon ugráltak. Egyik kezét felemelve a hajamba túrt, amitől megdobbant a szívem.
 - De neked fehér a szemed - motyogta.
 - Tenger kék volt neki is - apjára nézett, majd újra rám. - Nem volt mindig fehér a szeme.
 - De akkor miért nem akarsz minket? - sóhajtva túrtam a hajamba.
 - Mert nektek az apáitok mellett a helyetek, és még ha nem is a vérszerinti, de az anyáitok. Szeretnek titeket, higgyétek el - mosolyogva borzoltam össze a haját, de ő ugyan olyan szomorúan nézett rám. - Mondtam, hogy nem jó ötlet. - Ezen összeráncolta a szemöldökeit, de én felálltam és Jacksonék felé fordultam. - Mondtam, hogy gyors, de ti megint csak hajthatatlanok voltatok.
 - És ezt pontosan miért mondod? - értetlenül néztem Wonhora. - Azért, mert a gyerekeid veled akarnak lenni, vagy mert még mindig az van benned, hogy mi egy család vagyunk? Vagy mert megint elakarsz minket vágni magad mellől?
 - Azért, mert feleségeitek vannak. Én már senki vagyok számotokra, maximum egy ex pasi.
 - Szóval, csak egy ex pasi - Hoseok érzelem nélküli hangjára ökölbe szorultak a kezeim. - Nem hittem, hogy ennyire szívtelen lettél. - Nem reagáltam, csak kikerültem őket, hogy elmehessek. Nekem nincs erőm ehhez. Azt mondtam, hogy legalább látni hadd lássam őket, amit be is fogok tartani. De nem így, hogy Hoseokék elválnak azoktól kiket szeretnek.
 - Önző vagy! - Jackson sírós hangjára összeszorítottam a fogaimat, és kisétáltam az ajtón, de alig léptem ki a küszöbön egy test a lábamnak csapódott. Lepillantottam, ahol Ilseong ölelte a lábamat.
 - Kérlek engedj el - kértem halkan, de ő a fejét rázta és erősített a kezei szorításán.
 - Legalább hadd mehessünk veled - hátra néztem a vállam felett, de amikor láttam, hogy a többi három gyerek a kabátját veszi, már feladtam az egészet. Végül Ilseongra is feladták a kabátot, és már mind a négy hatalmas vigyorral nézett fel rám.
- Bewitcher - alig mondtam ki a nevét kiszáguldott az ajtón, és elbújt mögöttem, amit értetlenül néztem.
 - Ezek.. Ezek engem megölnek. Nem csak Sysyék, de még az ördögfiókák is.
 - Ördögfiókák? - összeráncolt szemöldökkel néztem az ajtó felé, de ott négy állat volt. Viszont ugyan olyanok, mint Sysyék, kivéve egy, aki oroszlán volt, vagy valami olyasmi. Elég kicsik voltak még.
 - Aoyun az apja lelkét örökölte - Jackson mosolyogva sétált oda az egyik ikerhez, akinek a kezei közt a kis oroszlán volt.
 - Tisztázzunk valamit. Most én akkor mi vagyok?
 - Az apjuk - mondta ki Hoseok furán.
 - És ti? - mutattam végig rajtuk.
 - Nos, az apjuk. Csak minket m-
 - Ők az apu, te pedig apa - mosolygott fel Ilseong belevágva Hoseok szavába.
 - Szóval másképp hívnak - bólintottam. - Hova viszed őket?
 - Viszem? - kérdeztem hitetlenkedve. - Azt hittem ti is jöttök. - Pislogtak rám, majd visszamentek a házba, és már a saját kabátjaikban jöttek ki. Fejemet rázva sétáltam ki a kapun, de Bew nem mert elmenni mellőlem. Úgy tűnt most igazán be sokkalt a védőállatoktól. Bár nem csodálkoztam, hiszen még Ronék is velünk jöttek, akik megint csak vele voltak. Sysy és Hope a hátán, Ron pedig megint a lábai közt. Mókás volt nézni Bew lecsapott füleit, és idegesen mozgó farkát, de a szemeiben boldogság volt.
  Neki is hiányoztak már a srácok, még ha nem is beszélt róla. Láttam rajta, hogy sokszor az ajtó felé nézett, majd végül a szobámba sétált és lefeküdt aludni. Bár így valamelyest megértettem, hogy esténként miért jött velem a clubba. Míg ott volt velem nem gondolt úgy rájuk.
 - És hova akartok menni? - kérdeztem majd a kezeimet a zsebeimbe csúsztattam, mivel az én kabátom még mindig Jacksonál volt.
- Hozzád - válaszolta a négy gyerek kórusba, de én ledermedtem.
 - Hozzám lehet nem lenne jó - értetlenül néztek rám, de Wonhoék egyáltalán nem. Biztos voltam benne, hogy azt hiszik nekem viszonyom van Matthiassal. Nincs viszonyom vele, csak majdnem az lett, ha nem bukkannak fel. De most még ő miatta se lenne jó oda vinni a kicsiket, mert lehet balhét csapna, az meg nem lenne jó. - Mit szóltok egy cukrászdához? - Négy gyerek rögtön éljenezni kezdett, ami miatt elmosolyodtam.
 - Ha felpörögnek akkor te fogsz rájuk este vigyázni - felhúzott szemöldökkel néztem a mosolygó Hoseokra, de ő közelebb jött hozzám. Egyik kezével megfogta a csuklómat és kihúzta a kezemet, majd lesimította a kézfejemre összefűzve az ujjainkat.
 - Szeretnék rengeteg mindent elmondani nektek - mindhárman engem néztek, de Jackson és Wonho is közelebb jöttek. Jackson a kezembe karolt, Wonho csak sétált Hoseok mellett. Úgy tűnt jobban fázik a keze mint, hogy mellettem legyen. - Azt, hogy hol voltam nyolc évig. - Mindketten rászorítottak a kezemre, Wonho csak előre bámult. - De míg nektek nyolc év, nekem maximum öt nap volt.
 - Mi?! - kiáltották egyszerre, mire a gyerekek is hátra néztek ránk, majd el is mosolyodtak. Végül Ilseong fordította előre a fejüket, tiszta apja.
 - Annyira nem hosszú történet, de meg kell érteni, amit mai napig én se tudok. De annyit most elárulok, hogy mindenhez a vörös fűznek van köze - aprót bólintottak.
 - Vagyis egyedül azért engedett be minket magához, mert velük voltunk terhesek?
 - Nos, gondolom - válaszoltam Wonho kérdésére. - De, hogy többet miért nem engedett be azt már nem tudom. - Ingattam a fejem. - De pontosan hogyan történt az, hogy nem engedett be?
 - Ha csak közelebb mentél a két fához valami pajzsba ütköztél bele - félszemmel Jacksont néztem. - Nem látszódik, de valóban ott van a pajzs, ami védi magát és a területét.
 - Szerintem míg nem jártál annyira bent az erdőben senkinek se mutatta meg magát, sőt rejtve élt. De amint megérzett téged már tudható volt a létezése - magyarázta Hoseok. De akkor Matthiast hogyan engedte be? Vagy ő volt az, aki miatt Hawaiin megsérültem? Egész végig ott volt bent? Hogy nem vettem észre? Na és Bew? Nem értem, egyszerűen nem értem!
 - Ide menjünk! - négy kicsire csak bólintottam mosolyogva. De arra nem számítottam, hogy mekkora mennyiségű édességet képesek megenni, aminek a vége biztosan tudhatom, hogy a nálam alvás lesz.