Destiny II - A száz lélek [✔]

Negyvenharmadik fejezet

Wonho dühvel a szemeiben nézett engem, mire sóhajtva simítottam a tarkómra.
 - Wonho..
 - Mégis mi bajod van neked? - értetlenül néztem rá. - Miért nem vagy képes elfogadni a segítséget?
 - Az mióta segítség, hogy a tudtomon kívül időpontot kérsz a kórházba? - közelebb sétáltam hozzá, de valahol megkönnyebbültem, hogy nem lépdelt hátrébb.
 - Talán azóta, hogy írtam még üzenetet is? - húzta fel a szemöldökeit.
 - Nincsen semmi bajom - mosolyogtam rá, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem hitt nekem. - Wonho, - Közelebb léptem hozzá, és összefűztem az ujjainkat. - nincsen semmi baja a szívemnek, egyszerűen fáradt vagyok.
 - Megnyugodnék, ha elmennél rá - felváltva nézett a szemeimbe, amikkel könyörgőn nézett rám. - Kérlek. - Sóhajtva néztem Bewre, aki bólintott.
 - Lehet nincsen semmi bajod, de egy ideje még a lelkedbe se tudok bemenni. Des érzem, hogy baj van, de nem tudom, hogy mi.
 - Várj, mi az, hogy nem tudsz belépni a lelkembe? - Wonho is Bewet nézte döbbenten. - A lelkem része vagy, akkor-
 - Nem tudom! - kiáltásán ledöbbentem. - Én se tudom. Soha nem fordult ez elő velem, ezért félek, hogy valami bajod van. Valamiért a lelked bezárult még előttem is. Félek, hogy az amit a szívedből érzek, az fájdalom, amit te nem veszel észre magadon. Félek, hogy szív betegséged van, ami miatt bezárult.
 - Látod?! - Wonho felcsattant felém fordulva. Wonhora néztem, majd Bewre.
 - Apa! - hátra kaptam a fejem, ahol is Aoyun kacagva futott felém. Mosolyogva engedtem el Wonho kezét és felé fordultam. - Szia apu, neked nem dolgozni kéne? - Kérdőn pislogott fel Wonhora, aki rámosolygott.
 - Szünetem van, ezért gondoltam meglátogatom apádat - lágy hangot használt, de ahogy kimondta az utolsó szavát már kemény volt. - Beteg, és nem akar elmenni az orvoshoz.
 - Beteg? Mi a baj? - Aoyun felnézett rám, amitől idegesen néztem Wonhora. Vállat rántva fordult el tőlem. Sóhajtva néztem vissza Aoyunra, és leguggoltam elé, mire közelebb jött hozzám. - Beteg vagy apa?
 - Nem, nem vagyok beteg. Apukád csak rutin vizsgálatot szeretne velem csináltatni, ennyi az egész - mosolyogva simítottam az arcára, máris boldog mosoly volt az arcán.
 - És elmész rá?
 - Elmegyek rá - hallottam Wonho megkönnyebbült sóhaját, ahogyan Bewét is.
 - Elkísérhetlek?
 - Nem - ami boldogság volt, rögtön duzzogás lett. - Iskolában a helyed. - Mutattam rá. Duzzogva összefonta a kezeit, majd hátra fordult. - Még mindig bántanak? - kérdeztem tőle a kis kacsóját megfogva, mire felém fordult. Aggódva néztem a könnyes szemeibe.
 - Minzhut bántották, de négy fiú megvédte - összeráncoltam a szemöldökeim. - Minzhu fél kijönni a teremből. - Hónaljánál fogva felemeltem, és átkarolta a nyakamat.
 - Wonho menj vissza dolgozni, rendben? - fordultam felé. Mosolyogva bólintott.
 - Holnapra kérek új időpontot, és elfoglak kísérni.
 - Jó, jó - megfogtam a kezét, és rászorítottam. Puszit adott Aoyun arcára, aki kuncogva integetett neki. Felhúzott szemöldökkel néztem Bewre és Ronra.
 - Unatkozunk otthon - Aoyunnal egymásra néztünk, majd vissza rájuk.
 - Jól van, gyertek - Bew boldogan futott be mellém, amint elindultam az épület felé, Ron pedig megint a lábai közé.
 - Ron nagyon szereti Bewitchit - Aoyun Bewéket nézte, de engem más döbbentett le.
 - Bewitchi? - néztem Aoyunra, aki mosolyogva bólintott.
 - Egy ideje már így hívnak - motyogta Bew, bár valahol éreztem, hogy nagyon is örült neki.
  Ahogy beértünk az épületbe a lépcső felé vettem az irányt. Fellépdeltem a második szintre, majd az osztályuk felé, ahol alig volt valaki. Aoyunt letettem az ajtóban, majd benéztem a terembe, és rögtön kiszúrtam Minzhu fehér fekete haját. Fejét lehajtva ült a széken.
 - Minzhu - hangomra rögtön felkapta a fejét, de ledöbbentett, hogy felpattant és felém futott. Leguggoltam és vártam, hogy átöleljen, ami be is következett. Hüppögve fúrta fejét a nyakhajlatomba, amitől összeszorult a szívem. - Mi a baj? - Suttogtam átölelve a hátát. - Ki bántott? - Nem válaszolt, csak a fejét rázta.
 - Bántani akarták, de megvédték azok, akik bántottak minket - Aoyunra pillantottam, közben Minzhu hátát simogattam. - Megijedtünk tőlük, és féltünk, hogy csak azért tették mert ők akarnak bántani. - Aoyun a fejét lehajtva billeget a sarkán.
 - Tünk? - felpillantott rám. - Hol van Yejun és Ilseong? - Mindketten az ajtó felé mutattak. - Bew, Ron vigyázzatok rájuk! - Ron kisétált Bew lábai közül, és bólintott. Mindketten a kicsik mellé álltak, így sokkal nyugodtabb szívvel sétáltam ki a teremből. Valahogy meg kellett találnom őket, mert, ahogy az apjaikat ismerem egyedül akarják megvédeni a kis ikreket, amikor még nekik sincs erejük.
  De hogyan tudnám őket megtalálni? Az iskola nagy, ahhoz, hogy én megtaláljak két kis srácot, és kitudja hány felsőst. Végül az ösztöneimre hagyatkozva kisétáltam az általános iskola épületéből, majd a tornaterem mögé. De ahogyan közeledtem úgy lehetett hallani a harsány nevetést, és Ilseongék gyenge hangját.
 - Mégis milyen jogon bántjátok őket? - ez a cinikus hang túl ismerős.
 - Ugyan már, amióta itt a taknyosok apja mennyire megváltoztatok. Pedig ti is előszeretettel bántottátok őket - hallottam Yejun és Ilseong hüppögését, amitől kezdte a vörös köd ellepni a szemeimet.
 - Ha még egyszer kezet emeltek rájuk, azt nagyon megfogjátok bánni.
 - Semmit se ér-
 - Nem tőlünk kell félnetek - Jisoo belevágott egy másik srác szavába. - Mi még semmik se vagyunk ahhoz, amit kapnátok az apjuktól. - Felhúzott szemöldökkel néztem a tornaterem sarkát.
 - Miért? Talán az apuci megöl minket ezért? - ekkor lett elegem, főleg, amikor hallottam Ilseong ijedt hangját. Kiléptem a fal takarásából, és rögtön felismertem az öt srácot, de az egyikük Ilseong csuklóját szorongatta. - Nocsak, itt van apuci. - Tanék hátra kapták a fejüket, de Yejun hozzám futott, és átölelte a lábamat.
 - Erről veletek később fogok beszélni - néztem Yejun és Ilseong ijedt szemeikbe. - Te pedig, engedd el a fiam kezét. - A srác gúnyosan elmosolyodott, ekkor Ilseong felkiáltott, vagyis egyre erősebben fogta a kezét. Hee közelebb jött hozzám, és lefeszegette a lábamról Yejun kezeit, mire elindultam a fiú felé.
  Már látásból felismertem a kis bandát. Nem maffia csoportból valóak, egyszerűen lázadnak mindenre és mindenki ellen. Mindegyikük próbálta magát keménynek mutatni, főleg a kinézetükkel. Fülbevalók a fülben, festet szőke, piros, kék hajak. Piercingek, láncok. Szánalmasak.
 - Azt hiszem nem hallottad, amit mondtam - félre döntött fejjel néztem rá, de minden lépésemmel hátrébb lépet.
 - Nehogy megöld! - Hee szavait nem is hallottam. Még közelebb léptem hozzájuk, mire végre elengedte Ilseong kezét, aki rögtön befutott mögém a kezét simogatva.
 - Attól, hogy elengedted őt, még bántottad. Milyen jogon emeltél kezet a fiamra? Hm? - eddig közönnyel csillogó szemeiből ijedt lett, ahogy a másik négynek is. Már-már arra számítottam, hogy elfutnak, amikor a középső, a valódi nevén Doyun, a nadrág övéből elővett egy kést, és felém tartotta. Csak érzelemmentesen néztem rá, amin úgy tűnt összezavarodott. - Szeretném, ha békén hagynátok a családomat, nehogy a végén reggel már nem ébrednétek fel, soha. - Suttogtam. Négy srác elfehéredett és elfutottak, de Doyun ott maradt.
 - Ezzel még nem végeztünk - gúnyos mosollyal integettem neki, ahogy elfutott.
 - Még hogy nem végeztünk, taknyos - sziszegtem.
 - Apa! - két test ütközött a lábamnak, mire lenéztem rájuk, de amilyen könnyes szemekkel néztek fel rám, már meglágyult a szívem.
 - Aoyun és Minzhu aggódnak értetek. Egyáltalán hogyan jutott ez az eszetekbe? - feléjük fordultam és leguggoltam, mire rögtön átölelték a nyakamat hozzám bújva.
 - Sajnálom - felnéztem Jisoora. - Megvédtük őket, de ők követtek minket ide. Meg akartuk állítani őket, de hajthatatlanok voltak. - Sóhajtva bólintottam.
 - Ha ezt apáitok megtudják, végetek - mindketten ledermedtek, még a könnyeik is elapadtak, majd ijedt arccal néztek rám. - De nem mondom el nekik, ha megígéritek, hogy több ilyet nem csináltok.
 - Oké - mosolyogtak rám.
 - Még egy ilyen történik, inkább nekem szóljatok.
 - Sajnáljuk - motyogták egyszerre, amin elmosolyodtam.
 - Na menjetek, Aoyunék aggódnak értetek, nyugtassátok meg őket - mindketten bólintottak, és elengedve engem elfutottak. Felállva közelebb léptem Tanékhoz, akik elfordították a fejüket. - Mi lett ez a hirtelen szófogadás? - Tan vállat rántva fonta össze a kezeit. - Ha csak azért, mert Hee nálam lakik, és ti oda akartok jönni, akkor felejtsétek el.
 - Yah! Hogyan gondolod ezt? Vagyis gondolja - Tan kérdésére felhúztam a szemöldökeim, de ő elég ideges szemekkel nézett rám, amin még inkább összezavarodtam. - Csak már mi se nézzük jó szemmel, hogy kilenc éveseket bántanak egyedül a külsejük miatt. - Rántott vállat. Kétkedve néztem végig rajtuk, de mosolyogva borzoltam össze a haját. Morogva ütötte el a kezemet, és mint egy tizenéves visszaigazította.
 - Köszönöm - mind a négyen elmosolyodtak. - Ettől függetlenül nem jöhettek át. - Hitetlenkedve néztek rám, majd ahogy elhaladtam mellettük kész szitokszavak hagyták el a szájukat, de Hee csak nevetett.