Destiny II - A száz lélek [✔]

Negyedik fejezet

Félkövér: Japánul beszélnek.

Desmond

Számat takarva támaszkodtam egy kerítésbe. Én nem vagyok normális! Mégis mit képzeltem, hogy megcsókoltam?!
 - Mit tettem.. - fejemet fogva guggoltam le, és nem érdekelt, ha látnak, nem érdekelt, hogy fáztam. Egyszerűen nem fért a fejembe az, amit én meg mertem tenni. Megcsókoltam Jacksont, csak azért, mert kérte. De... Már annyira hiányoltam, ha nem jöttem volna el minél hamarabb, nem lett volna neki jó vége.
  Sóhajtva ültem le a hideg, havas járdára hátam a kerítésnek döntöttem, és csak bámultam magam elé. Letettem a cigit, de most olyan jól esne egy szál, vagy egy doboznyi. Hülye vagyok, egy hatalmas barom. Felhúztam a lábaimat, két kezemmel a térdeimre könyököltem, mindkét kezemmel a hajamba túrtam, ami vizes volt a hulló pelyhektől. Mégis éreztem, hogy víz folyt az arcomon. De már nem takartam a könnyeimet, zokogva húztam összébb magamat. Megbeszéltem magammal, hogy elfelejtem őket. Erre mit tesznek?
  Japánban vannak, öt hétig. Én meg lesmárolom Jacksont mert kérte. De ezek után mit tegyek? Mondjak fel, vagy játsszam ezt a hülye szerepet? Ha felmondok biztosan azt hiszik, hogy hazudtam, és menekülök, ami valójában az igazság. De ha maradok akkor bizonytalanok lesznek, közben én meg egyre csak sérülni fogok a találkozásoktól. Mert biztos voltam benne, hogy holnap este is ott lesznek.
 - Hé.. - felkaptam a fejem, de a könnyeimtől homályosan láttam, hogy ki az, aki mellettem állt. Viszont azt a rikító kék hajat bárhogy felismertem volna. - Fehérke. - Elvezettem róla a tekintetem, és átkaroltam a testem. Fáztam, remegett az egész testem, de az istenért se keltem volna fel, hogy haza menjek. Mit mondanék Mattnak? Egyáltalán köze van hozzá? Mit beszélek, persze, hogy köze van hozzá. Engedtem neki, vagyis tudnia kell, hogy itt vannak Jacksonék és, hogy mit tettem Jacksonnal. - Genji - éreztem, ahogy valamit a hátamra terít, de nem reagáltam rá. - Genji ne csináld, meg fogsz fázni.
 - Nem érdekel - rekedt, fáradt a hangom, de még kimerültnek is éreztem magam. Lelkileg kimerültnek. - Csak hagyj most békén.
 - Láttam, ahogy kiviharoztál a clubból, majd egy szőke srác ment utánad, végül a te kabátoddal jött vissza. Ki volt ő? - félszemmel ránéztem, de ő leült mellém úgy nézett rám. Csak egy ing volt rajta.
 - Te is meg fogsz fázni - halványan elmosolyodott. - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy mitől félek? - Bólintott. - Ő is beletartozik. Nem akartam lebukni, nem akartam, hogy felismerjenek. De felismertek, lebuktam. Mégis kitartok a hamis nevem mellett - utolsó szavaimra döbbenten nézett rám. - Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. - Ingattam a fejem újra a hajamba túrva.
 - És ha elmondanád nekik az igazat? - félszemmel őt néztem. - Nem tudom mi a történeted, de nem tűnsz rossz embernek.
 - Azt hiszik, hogy meghaltam - elnyíltak az ajkai, de én elfordítottam a tekintetem. - Nyolc évig semmit nem tudtak rólam, így azt hitték, hogy meghaltam. Természetes, hogy nem akarom felkavarni a lelkiállapotukat.
 - Ez érthető - bólintott. - De így nem sérülnek jobban?
 - Hogy érted?
 - Ha felismertek, akkor azt hiszik, hogy élsz miközben már elfogadták, hogy te nem vagy. Erre találkoztak veled. Nem gondolod, hogy ez fájdalmasabb? - kérdezte halkan. Igaza volt neki, de akkor se akartam, hogy tudják.
 - Családjuk van, Natsume. Feleség és gyermek - ráztam a fejem.
 - Így már értem. Nem akarod tönkre tenni azt, amit felépítettek - bólintottam. - De mit teszel, ha ő maguk jönnek el hozzád?
 - Nem tudom. Még azt se tudom, hogy ezek után mit tegyek...
 - Gen, először is menj haza, és vegyél egy forró fürdőt. Holnap pedig ne gyere be, majd mondom a főnöknek, hogy beteg vagy - hálásan néztem rá, de azt nem tehettem meg. Félek, hogy akkor kiderítenék, hogy hol lakom és eljönnének.
 - Köszönöm, de ezt nem tehetem meg - mosolyogtam rá, és lassan felálltam a földről. Kabátját vissza nyújtottam neki, aggódva nézett rám, de elvette a kabátot. Intve neki haza sétáltam, és szerencsémre Matt már aludt. Semmi kedvem nem volt vele ezek után beszélni, csakhogy Bew már más volt. Amint benyitottam a szobába, ő az ágyon ülve várt engem.
 - Te barom! - idegesen dobolt a farkával a takarón.
 - Nem kell, hogy mondd én is tudom magamról.
 - Még jó - morogta. - Hogy volt annyi eszed, hogy megcsókold?
 - Nem tehetek róla! - fakadtam ki, de Bew nem dühvel nézett engem, hanem szánakozva. - Nem akartam. Csak megtörtént.. - Levettem magamról a pólómat, és a tükör elé állva azt az egy tetoválást bámultam, ami még friss. Öt hónapja csináltattam, még mielőtt költöztünk volna. Szívemhez tetováltattam a betűket. JackWonSeok. Nyálas vagy sem, de így valahogy közel éreztem őket magamhoz, mégis e végett soha nem lehetek póló nélkül. Na, mintha télen az nélkül lennék. Öltözőbe meg csak nem törnek rám, vagyis reméltem, hogy nem.
  Fejemet rázva sétáltam az ágyhoz, és befeküdtem a takaró alá, majd próbáltam aludni. De nehéz volt, folyton ők jártak a fejemben. Ha csak lecsuktam a szemem Jackson ködös szemei ugrottak elém, amitől csak idegesebb lettem. Így még aludni se tudtam, csak bámultam a szoba plafonját. Lehet mégis betegséget kellene jelentenem?