Destiny II - A száz lélek [✔]

Tizenkilencedik fejezet

Desmond

- Nem! - Wonho érzelemmentesen nézett rám, és nem tette le a kezéből a játékot. - Wonho, nem.
 - Ne már Des.. - nyavalygott, és közelebb jött vele. - Olyan puha. Legalább míg külön alszunk. - Sóhajtva legyintettem felé, mire arcán mosollyal magához ölelte a plüsst. - Egyébként, - kérdőn fordultam felé, de közben Aoyun ajándékát találtam ki, hogy mi is legyen. - miért is alszunk mi külön? - Szemrehányó hangján, csak elmosolyodtam.
 - Majd, ha vissza megyünk Koreába, akkor hozzám költöztök - pislogva nézett rám, majd lassú mosolyra húzta az ajkait, és bólintott. - Az ikrek úgy is meglesznek egymás mellett egy szobában.
 - Most - értetlenül néztem rá. - Most még elfogják tűrni, de ahogy növekednek, akkor Aoyunnak zavaró lesz egy fiú a szobájában.
 - Ezt tudom, ezért lesz, hogy nagyobb házba fogunk költözni, de míg nem találunk, addig ott leszünk.
 - Elterveztél már mindent? - fejemet ingattam, közben egy plüss macit forgattam a kezemben.
 - Vagyis igen, de ahhoz sajnos beszélnem kell DaeHyunnal és Sonnal.
 - Az a te házad - rákaptam a tekintetem. - Attól, hogy ott voltak a gyűlések, még a te házad.
 - Azért, szeretnék beszélni velük erről - mosolyogva bólintott, és végre segített játékot venni a gyerekeknek. Mégis ahogy haladtunk tovább, én éreztem valamit, vagyis valakiket. Épp a távirányítós autók között válogattunk, amikor halk beszéd ütötte meg a fülemet.
 - Te menj először! - óvatosan hátra pillantottam a vállam felett. Egy szekrény sor mellett álltak, egymással vitatkoztak.
- Miért nem te mész? Te voltál, aki gúnyolódott vele! - Sóhajtva fordultam vissza a játékok felé, de Wonho kérdőn nézett rám.
 - Menjünk - levettem a polcról egy piros autót, és elindultam tovább.
 - Des - kérdőn néztem Wonhora. - Yejun az utolsó. - Bólintottam.
- Tudom, kettő ajándék már csak és megyünk, rendben? - bólintott.
 - De Yejun.. - értetlenül néztem rá, és megállva felé fordultam. - Ő.. - Kínosan simított a tarkójára.
 - Wonho, nyögd már ki.
 - Egy kerékpárt akar - motyogta a fejét lehajtva, de én csak néztem rá. - Mármint, nem azért mondom, hogy azt vegyél neki. Félre ne érts. - Kezeivel maga előtt hadonászva magyarázkodott. - Csak.. G-gondoltam szeretnéd tudni.
 - Pontosan miért is vagy zavarban? - alsó ajkát harapdálva elfordult tőlem. Szinte láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát, amit nem értettem. Nem értem, hogy miért érzi rosszul magát azért, mert elmondta, hogy a fiúnk, mit is szeretne igazán.
 - Csak nem akarom, hogy ez miatt azt vegyél neki. A-azt veszel neki, amit szeretnél - elindult előre, de én nem mentem utána. Ezt észre véve megtorpant, és hátra nézett a válla felett. - Des.. Ne haragudj, nem úgy gondoltam.
 - Te hülye vagy? Agyadra ment a szex, vagy mi a szar? - elnyílt ajkakkal fordult felém, de én az előttem lévő sorok felé mutattam, ahol a kerékpárok voltak. - Azt felfogod, hogy a fiúnknak a kívánságáról beszéltél?
 - Jó, de a te pénzed - suttogta.
 - Ha a következő szeretkezés után is ilyen leszel, én agyon ütlek - szemeit forgatva indult el felém, és a kezemet megfogva várakozóan nézett rám. - Az eszem meg áll tőled. - Mindketten a kerékpárokat nézegettük, ami tökéletes lenne Yejunnak, de elég nehéz volt. Rengeteg kisgyereknek való kerékpár volt, de egyáltalán nem illettek hozzá.
 - És ez? - Wonho egy sötét kék kerékpárra mutatott, ami még nekem is tetszett, így rá bólintottam.
 - Menj már oda! - sóhajtva hunytam le a szemeimet.
 - Meddig fogjátok ezt játszani? - Wonho értetlenül nézett rám, majd elnézett mellettem és láttam, ahogy elnyílnak az ajkai.
 - F-főnök - Kaname szavára ökölbe szorultak a kezeim.
 - Kit hívsz főnöknek, te agyhalott?! - Kaname száj húzva fordította el a fejét. - Mi a faszt kerestek itt?
 - Nos.. - Woozi a tarkójára simított kézzel elkapta rólam a tekintetét. - Bocsánatot szerettünk volna kérni, de túl gyávák voltunk. És amikor épp hozzád mentünk megláttuk, hogy Wonhoval vagy így gondoltuk megpróbáljuk.
 - És? - mindketten rám néztek, majd Wonhora. - Marad. - Nagyot nyeltek, majd mindkettő mélyen meghajoltak.
 - Bocsánat! - olyan hangerővel mondták, hogy a többi vásárló felénk néztek, sőt sutyorogtak is. Rángatózó szemöldökkel sétáltam hozzájuk, és mindkettőt fejbe csaptam.
 - Hangosabban nem megy?! - amikor Woozi nyitotta a száját, befogtam neki a kezemmel. - Meg ne próbáld. Szarkazmus volt te féleszű.
 - Most mit izélsz? - nyavalygott Kaname. - Legalább mondd el, hogy mi a döntésed.
 - Megbocsájtok, de hozzátok azt a kerékpárt - értetlenül néztek rám, de Wonho vigyorogva mutatott a kiválasztottra.
 - Nahát, Yejun biciklit kap? - Woozi elindult felé, majd könnyűszerrel a kezeibe kapta, meg se lepődők.
 - Tudtatok erről?
 - Persze - mosolygott rám Kaname. - Mindenki fülét rágta már, hogy biciklit akar. - Fejemet rázva sétáltam tovább, de a második ajándékként nem tudtam mit venni neki.
 - Szerintem a kerékpár mellé semmit ne vegyél - Wonhora néztem. - Túl sokat költesz már.
- A gyerekeim. Természetes, hogy a legjobbat akarom nekik megadni.
 - El fogja kényeztetni őket - hátra kaptam a fejem.
 - El, el... - sóhajtott Woozi. Úgy beszéltek mintha ott se lennék. Legyintve rájuk sétáltam tovább, de végül a pénztár felé vettük az irányt. Mégis amikor a pénztárnál álltunk, én észrevettem valamit. Yejun nyakában láttam egy keresztes nyakláncot. Wonhora néztem, aki rám se hederített, így levettem egy olyat, amire úgy gondoltam tetszene neki. Nem szeretném, ha azt érezné, hogy ő csak egy ajándékot kap, míg a többiek kettőt. Nem akarom, hogy azt érezze kivételezek.

~***~

Szándékosan előre küldtem a fiúkat, hogy én nyugodtan betudjak osonni egy cukrászdába. Lehet, hogy már nyálas, vagy bármi, de szeretném igazán megünnepelni a születésnapjukat. Nekem soha nem volt megünnepelve a születésnapom, kivéve egy alkalommal. Bár akkor se az a igazi ünneplés volt, el is borzadtam volna, de ünnepelték velem.
 Cukrászdában vettem három tortát, amikre kértem írást, és kihozzák a házhoz. Legalább nem kell velük egyensúlyoznom.

~***~

Ahogy megláttam a házamat, valamiért görcsbe ugrott a gyomrom. Féltem, hogy nem fog tetszeni a kicsiknek az ajándékok, nagyon féltem.
- Desmond, tetszeni fog nekik - Wonhora kaptam a tekintetem. - Az arcodra van írva, hogy mi jár a fejedben. Hidd el, örülni fognak.
 - De - nem tudtam befejezni, amikor kicsapódott a bejárati ajtó, és négy gyerkőc nevetve futottak felém, mégis megtorpantak.
- S-sokáig voltatok el - motyogta Minzhu. - M-mi?
- Nos, mi lenne, ha bemennénk? Megfogtok fázni - mosolyogtam rájuk, de ők egyáltalán nem mozdultak. Woozi a kerékpárt Wonho kezébe adta, majd Kanameval együtt bevitték a négy gyereket.
- Túlságosan hozzád szoknak.
 - És ez baj? - néztem Wonhora, de ő a fejét ingatta mosolyogva.
 - Nem azért mondtam ezt - kérdőn néztem rá, de közben elindultunk a bejárati ajtó felé. - Arra gondoltam, hogy nehéz lesz őket például iskolába küldeni. És arra is készülj fel, hogy neked kell elvinni őket.
 - Nem bánom - Wonho csak kuncogott, és engedtem, hogy elsőnek menjen be az ajtón. A négy gyerek nappali küszöbén álltak, és nagy szemekkel néztek ránk felváltva, majd a kezemben tartott szatyrokra. - A nappaliba. - Többször se kellett mondanom befutottak a nappaliba, és a kanapén ültek. Woozi és Kaname csak visszafojtott mosollyal nézték az izgatott gyerekeket, de még Jacksonék is.
  Eléjük állva letettem a kezemben tartott szatyrokat, majd egyesével oda adtam nekik a kettő-kettő szatyrot. Izgatottan néztek beléjük, és csillogó szemekkel emelték ki az ajándékokat. De Yejun dermedten nézte a kezében tartott dobozkát, majd akadozva felemelte a fedelét.
- Mit kaptál? - Ilseong oda hajolt, de az ajkai elnyíltak.
 - Te mi az istent vettél neki?! - Wonho felém közelített, de ahogy látta, hogy nem mozdult már oda sétált. Nem vettem valami nagy dolgot, csak egy kis apró nyaklánc
 - Aishiteru - motyogta Yejun. - Mit jelent? - Emelte fel a fejét.
 - Szeretlek - válaszolta Kaname. Ilseongék belenéztek a második szatyorba, és egyszerre vették ki ugyan azokat a dobozokat. - Ezért voltál te hátul. - Vállat rántva fordultam felé.
 - Ha Yejunnak veszek, akkor nekik is.
 - Apa, tedd fel nekem! - Aoyun lepattanva a kanapéról hozzám futott. Mosolyogva guggoltam le, és felcsatoltam neki a nyakláncot.
  Mindegyiküknek felcsatoltam, de amikor a mosolyukat láttam, annál nem volt szebb. Mégis ahogy Yejun rájött, hogy a kerékpár az övé, attól féltem elájul a sokktól. Nem reagált semmire, csak bámulta, majd sírva futott hozzám. Jó egy óráig nem tudtam lenyugtatni, csak sírt hozzám bújva, amitől összezavarodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy az örömtől sír, vagy a bánattól, hogy nem tetszik neki. De amikor végre tudott beszélni, hüppögve ugyan, mégis elmondta, hogy boldog.
  A csengő hangjára mindenki döbbenten nézett az ajtó felé, de amikor Hoseok kinyitotta az ajtót, dermedten állt arrébb az ajtótól.
 - Meghoztam - futár fiú rám mosolygott.
 - Köszönöm - bólintottam, majd kifizettem. Döbbenet, hitetlenség, és értetlenség volt mindenki szemében. - Nos, Aoyun, és Minzhu. - Eléjük tettem az első dobozt. - Yejun, és Ilseong - pislogva néztek rám, majd a dobozokra. - Nyissátok ki. - Mosolyogtam rájuk. Akadozva, de kinyúltak az előttük pihent dobozokért, majd lassan kinyitották. - Nem tudom, hogy melyik a kedvencetek, de úgy választottam, amikor a tortákat ettétek - mind a négyük szemében könnyek csillogtak. Három tortát vettem. Egyre Aoyun és Minzhu volt írva, egy kilences gyertyával. Másik kettőre pedig Yejun és Ilseong neveik, szintén kilences gyertyákkal.
 - Ez a legjobb születésnap és karácsony! - sírva bújtak hozzám, de ebből már tudtam, hogy boldogok. Hihetetlen boldog voltam, hogy örömöt okozhattam nekik.