Destiny II - A száz lélek [✔]

Huszonnyolcadik fejezet

+18

Hoseok

Autóban kínos csend volt. Miután Des kijelentette, hogy mit akar, egy szó nélkül felsétált a lépcsőn, majd két ledermedt Wonhot és Jacksont húzott maga után.
 - E-el is mondjátok, hogy hova megyünk kora délután? - Jackson behajolt közénk, de én megszólalni se mertem, Des pedig a kormányt markolta a kezeivel. Vajon mióta tartja vissza?
 - Hoseok? - hátra néztem Wonhora, aki komoran, mégis kérdőn nézett rám.
 - A régi házba - Des rekedt, ingerlékeny hangon szólalt meg, de láttam, hogy Wonho arca egyre vörösebb. Jackson teljes vörös arccal rogyott vissza az ülésre.
  Míg vezetett egyre érezhetőbb volt az ingerlékenysége, ami őszintén ijesztő volt. Ezért is könnyebbültem meg, amint leállította az autót a ház előtt. Végig nézett rajtunk, és egyszerre szálltunk ki az autóból. Nagyot nyeltem, ahogy átléptünk a kapun, majd a bejárati ajtón is.
  Desmond fellépdelt a lépcsőn, hátra nézett ránk a válla felett, mire egymásra néztünk. Mindhárman nagyot nyeltünk, de követtük őt. Saját szobájába ment, leült az ágyra felénk fordulva, és elmosolyodott. Én és Jackson oldalra kaptuk a fejünket, ahol is Wonho már póló nélkül volt, és a nadrágja övét csatolta ki, közben közelebb lépdelt Deshez. Átvetette a lábát Des combjain, és ráülve az ajkaira hajolt egyre hátra dőltek. Mostanában Wonho kisajátítja magának.
  Des amint elvált Wonhotól minket nézett, mire Jacksonnal egyszerre vettük le a pólónkat közelebb lépdelve hozzá. Wonho vigyorogva szállt le Desről, ő pedig fentebb mászott az ágyon. Jackson és Wonho a két oldalán térdeltek egyre fentebb gyűrögetve a pólóját, addig én a lábai közt térdeltem, és a nadrágja övét csatoltam ki.
  Kicsit szokatlan újra Dessel lefeküdni, sőt négyesben, de ettől függetlenül jó emlékek kavarogtak bennem. És őszintén vártam már, hogy egyszer újra megtegyük négyen.
  Amint mind a négyen meztelenek voltunk, Des felült az ölébe húzva, és a tarkómnál fogva magához rántott az ajkaimra hajolva. Wonho kezeitől, és ajkaitól a csókba sóhajtoztam, de akkor egy cuppanást hallottam, mire kipattantak a szemeim. Des mosolygott, és egyik kezét a hátsómhoz simította, majd egy ujja a lyuk körül körözött, és hirtelen nyomta fel, amitől a vállát markoltam. Nem is a fájdalomtól, inkább az élvezettől.
  Míg az ujja bennem mozgott, Jackson keze a férfiasságomon, Wonho ajkai a vállamon, nyakamon vándoroltak. Des két ujja fájdalmas volt, de tűrhető, hála a nyelvjátékának. Majd az ujjait kihúzva a csípőmnél fogva fentebb emelt, majd a farkára ültetett. Vállát markolva néztem a szemeibe, míg fokozatosan magamba fogadtam őt. De nem akartam várni, amint tövig volt bennem én elkezdtem mozgatni a csípőmet. Kezeimmel átkaroltam a nyakát fejem a nyakhajlatába döntöttem, és csak sóhajtozni tudtam.
  Ahogy a véghez közeledtem éreztem, hogy Des vissza fogja magát, ami bántott. Nem akart úgy engem.
 - Hoseok - rekedten nyögte a nevemet, de én nem engedtem el. Akartam azt, érezni akartam, hogy belém élvez, akár akkor.
 - Kérlek - fülcimpájára haraptam, amitől éreztem, hogy megfeszült, és vigyorogva néztem a szemeibe.
 - Rohadtul nem igazságos - kuncogva döntöttem le az ágyra, és engedtem, hogy Jackson magába fogadja őt...

~***~

Szeretkezés után mind a négyen kidőltünk Deshez bújva, de amikor felébredtem ő sehol se volt. Ijedten ültem fel az ágyban, de még a szobában se volt, ahogyan a nadrágja se. Visszanéztem az ágyra, és megértettem, hogy miért nem vettük észre. Megint kihasználta, hogy mélyen aludtunk. Jackson feküdt a lábai közt én és Wonho pedig egy-egy oldalán. De Jacksont átgörgette Wonhohoz, és egymáshoz bújva aludtak tovább, rajtam meg könnyedén átmászott.
 - Szemét - suttogtam. Sóhajtva ültem ki az ágy szélére, és Des pólóját magamra aggatva felálltam, majd a nadrágomat felvéve kisétáltam a szobából. Még hajnali egyet se ütött az óra, ő már sehol sincs. Benéztem a dolgozó szobába, de ott nem volt.
  Lesétáltam a lépcsőn, hogy megnézhessem a konyhába, viszont már a sötétségből tudtam, hogy ott sincs.
 - Elment volna? - alsó ajkamat harapdálva léptem le az utolsó lépcsőfokról, és ekkor pillantottam meg a fényt az udvaron. Des a hintánál volt. Kerítésnek dőlve irkált valamit, de ami még fénylett az ujjai közt, arra ideges lettem. Azt mondta, hogy letette, erre ott fénylik a két ujja közt.
  Sóhajtva sétáltam az ajtó felé, majd azt kinyitva kiléptem, mire felkapta a fejét.
 - Mit csinálsz hajnalok hajnalán? - elmosolyodott, és végig nézte, ahogy hozzá sétálok. Ahogy megálltam előtte az ölébe húzott, így tisztán láttam, hogy a könyvet olvasta, közben a füzetébe irkált. - Jutottál valamire?
 - Még nem - motyogta. - De valahol van egy sejtésem, hogy hogyan fejthetném meg. - Kérdőn néztem rá a vállam felett. Amilyen szemekkel nézett rám, már tudtam, hogy mit akar mondani.
 - Most felejtsd el! - sziszegtem. - Nem fogom hagyni, hogy további évekre eltűnj.
 - Hoseok, ígérem, hogy sietni fogok - elfordítottam róla a fejemet, és csupasz mellkasának dőltem. Könyvet lerakta maga mellé, cigarettát elnyomta, majd a kezeit összekulcsolta a hasamnál, állát a vállamra fektette.
 - Muszáj?
 - Mm - félszemmel ránéztem.
 - Nem tetszik az ötleted - erősített a kezei szorításán. - Nem lehetne, hogy várj még vele?
 - Hogy érted? - kérdőn nézett rám, de ami tudatlanságot produkált az idegeimre ment.
 - Legalább míg tizenhat vagy tizennyolc évesek lesznek a gyerekek. Utána szerintem még Jacksonék is beleegyeznek - le-föl jártatta a szemeit az arcomon, de a sóhaja már tudtam a megadása volt.
- Rendben, legyen. Akkor fogok újra a könyvvel és a múlttal foglalkozni, ha a gyerekek tizenhat évesek lesznek - mosolyogva adtam puszit a halántékára, mire elmosolyodott.
  Nagyon reméltem, hogy be fogja tartani az ígéretét, különben engem elfelejthet. Bár életemben nem gondoltam arra, ami hét év után történt.