Destiny II - A száz lélek [✔]

Hatodik fejezet

Desmond

Idegesen ültem a nappali foteljában, és egyedül Matthiast néztem. Alig tudtam elhinni, hogy öt kibaszott hónapig hazudott nekem. Végig tudta, hogy a srácoknak tőlem van gyereke, amit még mindig alig tudok elhinni. Hiszen nem is hasonlítanak rám. Bár úgy meg se néztem őket, tehát még ez se biztos. Istenem, de zavaros. Kész kavalkád a fejem, mégse tudtam most másra gondolni csak arra, hogy Matthias hazudott nekem.
 - Szólalj már meg! - szűrtem a fogaim közt, de egyáltalán nem nézett rám, ami idegesített. Pedig csak ketten voltunk a nappaliban, Jacksonékat kiküldtem a konyhába Bewvel együtt. De biztos voltam benne, hogy hallgatóznak, amilyen csend volt.
 - Mit akarsz mit mondjak? - halk hangjára, csak sóhajtva dörzsöltem a halántékomat.
 - Az okot. Hazudtál nekem, pedig tudtad, hogy mi történt velük.
 - Igen tudtam, és láttam is a gyerekek megszületését. Jacksoné volt a legrosszabb, amit valaha láttam - tudatlanul is a becsukott ajtó felé néztem. - De pontosan mit vártál? - Félszemmel rá pillantottam. - Megmondom neked, hogy aki öt gyerek ott volt abból négy a tied?
 - Minimum - bólintottam.
 - És mit tettél volna? - emelte fel a fejét, és egyenesen a szemeimbe nézett. - Oda mész, és majd mindenki tárt karokkal vár azzal a tudattal, hogy meghaltál? Des, feleségeik vannak. Lehet nem a nőktől vannak a gyerekek, attól még ők egy család már.
 - Ezt szerinted nem fogtam volna fel? - húztam fel a szemöldökeim. - Szerinted azzal a tudattal én belerondítottam volna? Boldogok voltak, látszott rajtuk, hogy szeretik azokat a nőket. - Megint csak lehajtotta a fejét. - Legalább elmondtad volna.
 - Sajnálom - sóhajtva hátra dőltem a fotelban. - De most mit fogsz tenni? Tudnak rólad, és biztos vagyok benne, hogy mindenkinek szólni fognak. Ahogy már lehet az egész csoport tudja.
 - Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Matt négy gyerek van tőlem, négy. Szerinted ezzel a tudattal majd hagyom, hogy bármi támogatásom nélkül neveljék őket?
 - Nyolc évig nevelték őket.
 - De akkor még nem tudtam róluk! Még ha csak az árnyékból is, de legalább valamennyi pénzzel támogatom őket.
 - Nem kell a pénzed! - Hoseok hirtelen kiabálásán összerezzentem, de nem néztem feléjük. - Komolyan azt hiszed, hogy azzal a tudattal, hogy te élsz, majd csak a pénzed kell? Te normális vagy?! - Jobban elfordítottam róluk a fejemet.
 - Senkinek nem szóltunk rólad. De Woozi és Kaname váltig állítják, hogy te vagy az, előlük hiába fogod tagadni - Wonho szavai nem döbbentettek le.
 - Tudom - motyogtam. - De nyolc évig azt hittétek, hogy meghaltam, erre nyolc év, és öt hónap után rájöttök, hogy élek. Szerintetek mit kellene gondolnom? Maximum már legalább le kellett volna ordítani a fejem.
 - Ha akarod megtudjuk tenni – Wonho szavaira csak a szemeimet forgattam, de már feléjük fordítottam a fejem. - Nem leordítani akarunk, se nem veszekedni. Hidd már el, hogy veled akarunk lenni.
 - Minden homályt fed nálunk, rengeteg kérdésünk lenne, de előbb hadd élvezzük ki, hogy megint velünk vagy - Jackson közelebb lépdelt hozzám, de már hüppögött. - Hadd élvezzük, hogy te élsz, és velünk vagy. - Lassan elém állt, és az ölembe ült kezeit összekulcsolta a nyakam körül, fejét a nyakhajlatomba döntötte, és halkan sírt, amitől összeszorult a szívem. Akadozva emeltem fel a kezeimet és átöleltem a hátát, mire erősített a kezei szorításán, s még közelebb bújt hozzám.
 - És az a minimum, hogy találkozol a gyerekeiddel - Hoseokra kaptam a tekintetem, de mindhárman mosolyogtak. - Mind a négyen tudják, hogy mástól vannak. Már elég nagyok, hogy felfogják.
 - Jó és mit mondasz nekik? - húztam fel a szemöldökeim. - Hogy nem anyától vannak, hanem egy pasitól? - Bólintott. - Te nem vagy normális. Szerinted mennyire fog károsodni az agyuk?
 - Nem tudhatod - Ingatta a fejét. - Des, védőállataik vannak.
 - Mi?! - hitetlenkedve álltam fel, bár Jacksont meg kellett tartanom mert nem engedett el, sőt a lábait a csípőm köré kulcsolta. - Mióta vannak nekik?
 - Amióta megszülettek. Tudják, hogy misztikum világban vannak, tudnak mindenről. Kivéve rólad - mutatott rám Hoseok.
 - De hát.. - Bewre néztem, aki összezavarodva nézett vissza rám.
 - Tudtommal minden gyerek Jacksonéknál van - még értetlenebb lettem. - Gyere már. - Lépet felém Wonho, és a hátamnál fogva tolt előre. - Jackson te meg most már engedd el, majd később mind kiélvezzük.
 - Jól van már - duzzogva ugrott le rólam, de én teljes sokkba voltam. Most? Most fogom látni őket?
 - Várjatok már! - értetlenül néztek rám, de ők a kabátjukat vették fel. - Komolyan most kell őket látnom?
 - Nem csak látni fogod őket, hanem megismerni. Joguk van hozzá Des - nézett rám Hoseok.
 - Jó azt meg értem, hogy joguk van, de nem gyors?
 - Faszt! - kiáltották mindhárman. Sóhajtva vettem fel a bakancsomat és hagytam, hogy a kezemnél fogva húzzanak előre. Nem tudom, hogy mennyire fogom én ezt megbánni. Valahogy nem is a gyerekekkel való találkozástól féltem, hanem a nőktől.
 - Mióta vagytok házasok? - kérdeztem halkan.
 - Két éve - bólintottam. - De nem rögtön ismertük meg őket. Amikor Seejun meghalt tudtuk, hogy te is. - Motyogta Hoseok. - Akkor mindhárman összezuhantunk, de apáék ezt megunva elküldtek minket egy buliba. Gyerekekre addig a szüleink vigyáztak. A buliba ismertük meg őket, és ezt az évet beleszámítva hat éve volt.
 - Hat év után kértétek meg a kezüket?
 - Nem - ingatták a fejüket.
 - 2023 tavaszán volt az esküvő - mosolygott rám Wonho, de én nem tudtam viszonozni a mosolyát. Hat évnyi kapcsolatot én tönkre akartam tenni? Hat éve ismerik őket, két éve házasok, és én most ezt mind tönkre teszem mert tőlem vannak a gyerekek? Biztos ezt akartam? De mégis meg akarom ismerni őket. Maximum csak néha meglátogatom a kicsiket, és veszek nekik valamit. Nem szakíthatom el őket azoktól, akik felnevelték. Pedig állítólag tudják, hogy nem azok az anyjaik.
  Fogalmam se volt, hogy mit akarok és mit nem. Zavaros az egész, főleg így egy napra. Kiderült, hogy négy gyerekem van, abból kettő még ikrek is. De azt tegyük hozzá, hogy vannak mostoha anyjaik, akik hat évig nevelték őket azzal a tudattal, hogy teljesen mástól vannak. És most jövök én, aki állítólag a vérszerinti apjuk. Nos, én vagyok végül is az apjuk, de akkor Wonhoék? Ők az anyjuk, vagy mi a fasz? Habár ők szülték, akkor ők az anyukák, nem? Vagy egyáltalán, hogy van melegek közt a szerepek? Gyerekek a passzív félt hívják anyának az aktívat meg apának? Vagy mindkettőt apának? Áhh, zavaros..

~***~

- Itt vagyunk - Hoseok hangjára felkaptam a fejem, és egy kertes ház előtt álltunk, ahonnan hallható volt a gyerek hang. Akarom én ezt?! Bewre néztem, de még ő is a füleit hátra csapva bújt a lábam mögé. Bár ő szerintem inkább a védőállatoktól fél, de azt nem tudtam, hogy melyikektől. Jacksonékétól, vagy a gyerekekétől. Vagy mindkettőtől.
  Nagyot nyelve tűrtem, ahogy a kezemnél fogva behúztak a kapun egészen a bejárati ajtóig. Egyre hangosabbak voltak a gyerek nevetések, amitől jobban féltem. Bassza meg jobban félek mint, amikor Yuka késsel támadt rám!
  Jackson könnyedén benyitott az ajtón, de én a küszöbön megtorpantam. Főleg amikor egy fekete hajú fiú állt velem szembe, akinek néhol fehér tincsei voltak. Fehér tincsei, és valahol tudtam, hogy azok nem hajfestékek miatt vannak benne. Bassza meg, még a szemei is tenger kékek. Mintha saját magamat látnám, csak nyolcévesként.
 - Papa! - Hoseok felé futott, aki nevetve ölelte magához ezek szerint a gyerekét. Ekkor jött elő még a másik három, mindegyik valamiben hasonlított rám. De a tenger kék szemek, és fehér hajtincsek mind a négynél láthatóak voltak. Igaz a két ikernél csak az egyik szemük volt tenger kék. Az egyiknek a jobb, a másiknak pedig a bal.
  Azt hiszem én elfogok ájulni a sok gyerektől, és a hasonlóságoktól. Ösztönösen léptem hátrébb, de beleütköztem Bewbe, aki egész testében remegett, és még a farkával is a bal lábamat szorongatta.
 - Ő ki? - oda kaptam a fejem, és mind a négy engem bámult, sőt még csatlakozott hozzájuk egy másik. Kiköpött mása volt Hoseoknak, de látható volt benne a Japán anyja is.
 - Őt Desmond Tinynek hívják - mosolygott rám Jackson, és a kezemnél fogva bentebb húzott. Akadozva tettem meg a lépéseimet. - Ő apáék barátja. - Megnyugtatott, amikor csak barátot mondott. Össze is estem volna, hogy ha azt mondja az apjuk vagyok.
 - És a bácsi meddig marad? - egy szónál megrándult az arcom.
 - Tudod ki a bácsi - sziszegtem, de a kicsi csak felhúzott szemöldökkel nézett rám.
 - Fehér a haja, akkor bácsi.
 - Yah! 27 éves vagyok, és nem 72! Te is fehér vagy.
 - De nekem csak tincsek, bácsi - mondta gúnyosan. Ez a kölyök az idegeimre akar menni?!
 - Kis taknyos - szűrtem a fogaim közt, de ő nyelvet öltött rám.
 - Vele meg lesz a bajod - nevetett Jackson. - Wonho fia, bár meg is látszik.
 - Yah! - hát amilyen egyszerre szólaltak fel nem csodálkoztam. Hasonlítottak rám, de volt bennük az apjukról is.
 - Anyátok hol van? - kérdezte Hoseok. Arra a szóra összeszorult a szívem. Mégis csak van anyjuk. Én rólam nem tudhatnak semmit sem, akkor romba döntök mindent, amit ők felállítottak.
 - Minseo főz, Yumi és Sakyun ott vannak vele - felelte az, aki Hoseokot ölelgette. Egyiket se hívta anyának? Jackson feleségét még megértettem, hogy nem hívta annak, de a másik kettő? Valamelyik biztos Hoseok felesége, akkor miért nem hívta anyának?
"Tudják, hogy mástól vannak."
 - Menjetek játszani, beszélnünk kell velük - Wonho mind az ötöt elkísérte, de az egyikük kiszökött a keze alól és hozzám sietett, amitől rögtön hátrébb léptem. Azonban ő mosolyogva állt elém, amin nagyot nyeltem.
 - Játszol velem? - segítségképpen néztem Hoseokra, de ő csak mosolygott rám, és bólintott.
 - Én még nem.. Nem vigyáztam gyerekekre - motyogtam.
 - Nem vigyázni kell ránk, csak játszani - kuncogott és a kezemnél fogva húzott maga után, de meg is torpant, amit nem értettem. - Te vagy az apánk?