Destiny II - A száz lélek [✔]

Tizenharmadik fejezet

Félkövér: Japánul beszélnek.

2025 December 24.

Szenteste volt, én pedig ugyan azt tettem, amit máskor is. Nappali ablaka előtt ültem, és bámultam a lehulló hópelyheket. Lassan egy hét telt el, amióta Jackson úgy elviharzott. Azóta se tudtam vele kapcsolatba lépni, sőt, ha csak meglátott az utcán hátat fordított, és elsétált. Aoyun és Minzhu sírását hallani kegyetlen volt a szívemnek. Egyszerűen nem tudtam, hogy hogyan békíthetném ki őt.
  De közben legalább Hoseok és Wonho mellettem voltak, na meg Ilseongék is. Kis törpék próbáltak segíteni nekem, hogy Jackson ott legyen, ahol én is. De mindig rosszul sült el. Munkahelyen pedig sikeresen felmondtam, és bocsánatot kértem a főnöktől is. Szegény eléggé lesokkolódott, amikor megtudta, hogy korábbi maffia főnök voltam, de amit kérdezgetett azokon én döbbentem le.

- És mi van a csoporttal akkor? Kaname főnöke vagy? - pislogva néztem az izgatott férfit.
 - Az én csoportom feloszlott - izgatott szemei átváltottak szégyenre.
 - Nem tudtam, sajnálom - fejemet rázva álltam fel, és intve neki kisétáltam onnan, örökre.

Sóhajtva támaszkodtam az ablakpárkányra, állam a kezeimre tettem.
 - Des? - oda fordítva a tekintetem megpillantottam Ricket, aki aggódva nézett rám. - Még mindig semmi? - Csak a fejemet ingattam, és újra a pelyheket bámultam. Hallottam, hogy közelebb lépdelt hozzám, majd egy széket megfogva leült mellém. Éreztem, ahogy nekem dől, állát a vállamra tette, és csendben nézte velem a hóhullást.
  Míg ott ültünk én már-már alvás szélén voltam, amikor a telefonom csörgésére úgy ugrottam fel, hogy Rick leesett a székről.
 - Jesszus, bocs - mosolyogva fogadta el a kezemet, de amint két lábon állt én a telefonomért mentem, ahol Hoseok neve villogott. Nem értettem, hogy miért hív, amikor valami nagy vacsorázásuk van Yumi családjánál. - Szi-
 - Jackson teljesen kiütötte magát!
 - Mi? - hitetlenkedve néztem Rickre, de ő értetlenül nézett rám. - Hol vagytok? Nem Yumi családjánál kellene lennetek?
 - Ott voltunk, de Jackson kifordult önmagából, és elviharzott. Ketten követtük őt, és próbáltuk valahogy elvonszolni a clubból, de ő leitta magát - káromkodva mentem a bakancsomért, és kisiettem a házból. Hallottam, hogy Bew és Rick is jöttek utánam, ami számomra jó, mert félek, ha meglátom olyat fogok tenni, amit egyébként soha nem tennék meg vele.
 - Melyik club? - szóltam újra a telefonba.
 - Ahol dolgoztál - motyogta, de egy öklendezésre összeszorítottam a fogaimat. - Wonho épp próbálja hánytatni.
 - Megyek már - elmotyogott egy "jó"-t, majd a zsebembe süllyesztve a telefont futottam a clubhoz.
 - Des, mi történt? - Rick és Bew befutottak mellém, bár Rick valamiért Namjoonnal beszélt egy autóról.
 - Jackson leitta magát - Bew morgott, de nem szólalt meg. Rengeteg minden megfordult a fejemben, de erre még én se számítottam. Faszért tud ennyire makacs lenni, csak fogadta volna el, hogy tegyek azért, hogy kibékíthessem. De nem. Neki jobb, hogy tönkre teszi magát, és mindenki érte aggódik.

~***~

Natsume rikító kék haját meglátva valamelyest megnyugodtam, de megdöbbenésemre, amint rám nézett arrébb állt az ajtóból. Ajtó küszöbön megtorpanva szapora lélegzetvétellel néztem rá. Többi vendég felhördült, és szidtak, amiért engem előre beengednek.
 - Jobb, ha sietsz - hálásan néztem rá, majd bólintva besiettem a clubba. Egyenesen a mosdók felé siettem, és oda berontva megláttam Hoseokot, ahogy mellkasa előtt összefont kezekkel állt egy ajtó előtt.
 - Des.. - hozzám sietett, és átölelte a testem. Viszonozva az ölelését bentebb sétáltunk, de amilyen öklendezések voltak, az én gyomrom is felfordult.
 - Faszért iszol ennyit! - Wonho mellette guggolt, és a fülébe kiabált. Hoseok ellépett tőlem, mire bentebb léptem hozzájuk, amire Wonho rám nézett. Látszott rajta, hogy mennyire megkönnyebbült, de felállva a földről helyet cserélt velem.
 - Jackson - kezem a hátára simítottam, és éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. - Miért jó neked ez?
 - Nem értheted - ingatta a fejét. - Egyikőtök se értheti! - Kiabálta sírva, amitől megijedtem. - Miért kell neked mindig felbukkannod?
 - Jackson.. - suttogtam, és közelebb húztam magamhoz.
 - Miért nem hagytad, hogy haragudjak rád? Miért kell neked az, hogy ne haragudjak rád? Miért nem haragszol rám? - értetlenül néztem a feje búbját, majd Hoseokék felé, de ők is értetlenül néztek rám.
 - Hogy érted ezt? Miért kellett volna rád haragudnom? - felemelte a fejét, de a könny áztatta arcát látva összeszorult a szívem.
 - Mert pofon ütöttelek.. - szipogva bújt hozzám, de az én szívem hevesen dobogott a mellkasomban. - Nem akartam megtenni. De kellett egy ügy, hogy haragudjatok rám. De ti nem adtátok fel, csak traktáltatok, hogy bocsájtsak meg. Mit bocsájtsak meg, amikor nem is haragszom? - Szavaival olyan szinten összezavart, hogy azt se tudtam melyikre mit válaszoljak.
 - Mi történt? - kérdeztem halkan, de ő nem válaszolt, amivel megijesztett. - Menjünk. - Bólintott, mégse engedett el. Kezeit összekulcsolta a nyakam körül, így a háta és térdhajlata alá nyúlva felemeltem őt. Fülem mellett szipogott, ami aggasztott. Nem szokott ok nélkül sírni, e miatt biztos voltam benne, hogy valami nagy baj történhetett.
 - Des, egyedül szeretnék veled beszélni, most - Wonhoék rám néztek aggódva, de én bólintottam.
 - Otthon találkozunk - bólintottak, s Rick a kabátját rá terítette Jackson hátára. Céltalanul sétáltam az utcákon, majd egy park felé vettem az irányt, ahol elég sok szerelmes pár sétálgatott. Nem foglalkoztam velük, csak lépdeltem előre, hátha megszólal Jackson, de az istenért se akart.
 - Desmond - teljes nevemen hívott, ami ritka tőle. - Ha velem történne valami, magadhoz veszed az ikreket?
 - Nem fog veled semmi se történni, és ott van Minseo, aki a mostoha anyjuk, tehát örökbe se fogadhatom őket - válaszoltam komoran, de már valahol sejtettem, hogy mire akar kilyukadni.
 - Beadtam a válópert, tehát szülő nélkül maradnak - félszemmel őt néztem, de a nyakhajlatomba döntötte a fejét.
 - Mi bajod? Mire véljem ezeket Jackson? - erősített a kezei szorításán.
 - Volt egy rutin vizsgálat, vettek tőlem vért - már előre összeszorítottam a fogaimat, de amit mondott, arra nem tudtam reagálni. - Leukémia.