Destiny II - A száz lélek [✔]

Huszonegyedik fejezet

Nam és Rick teljes nyugalomban ültek elől, de én egyre idegesebb voltam. Mivel Jacksonék és a gyerekek is jönnek velem, biztos vagyok benne, hogy Sonék ott lesznek. Nem akarok még rögtön velük találkozni, de tudtam, hogy egyszer elfog jönni az az idő is. De számomra gyors.
  Sóhajtva döntöttem hátra a fejem, és lehunytam a szemeim.
 - Ti is jöttök?
 - Igen - Rick halk hangjára felemeltem a fejem. - Des, ki volt az a férfi? - Hátra fordult hozzám, de én kibámultam az ablakon. - Ő az? - aprót bólintottam.
 - Oda adtam neki a házat - szemem sarkából láttam, hogy bólint, majd visszafordította a fejét. Rick azt mondta, hogy látott vele, vagyis tisztán tudja, hogy ki az, bár beszéltem is róla.

~***~

Reptérhez érve megláttam Jacksonékat az épület előtt. Gyerekek izegve-mozogva nézelődtek, míg nem az autó felé néztek, mire elvigyorodtak. Ajkaimon mosollyal szálltam ki az autóból, bőröndöket kivettem a csomagtartóból, és mind a négyen feléjük sétáltunk.
  Reptéri váróban ültünk, Aoyun egy egyik lábamon, Yejun a másik lábamon ült, addig Ilseong és Minzhu a testemnek dőltek, már-már mind a négyen aludtak.
 - Des, miért nem pihensz te is? - Wonho átkarolta a nyakam, és az állát a vállamra tette, mire hátra hajtottam a fejem. Fülem mellett kuncogott, amin muszáj volt mosolyognom.
 - Jól vagyok. Pihenjetek nyugodtan - erősített a kezei szorításán, mire félszemmel ránéztem.
 - Félek - suttogta. Míg nem mondta nem is éreztem azt a feszültséget, amit ők árasztanak magukból. Hátra néztem a vállam felett, és láttam, ahogy Hoseok magához ölelte Jacksont, akinek a szemeiből könnyek csordogáltak.
 - Elmondtátok neki? - aprót bólintott.
 - Míg pakoltunk mindenképp tudni akarta, hogy mi volt az eredmény. Sajnálom.
 - Egyszer úgyis megtudta volna, ez miatt ne kérj bocsánatot. A feleségeitek?
- Sakyun segített pakolni. Minseo kiabált. Yumi tőrt-zúzott - sóhajtva fordítottam előre a fejemet.
Kész rémálom a feleségek, főleg azok, akik még meg is ölnének a pénzért. Milyen nő az ilyen?
 - Remélem te nem szoktál hányni, vagy ok nélkül szédülni - sziszegtem. Nem szólalt meg, csak a fejét rázta. - Hoseok? - Megint a fejét ingatta. - És el is mondaná, vagy olyan lenne, mint Jackson? - láttam, hogy nyitja a száját, majd becsukta, és hátra kapta a fejét.
 - Jung Hoseok!
 - Mi van? - értetlenül kérdezett vissza Wonho kiabálására, de erre még a gyerekek is megugrottak.
 - Voltál úgy rosszul, mint Jackson? - hátra néztem, de Hoseok dermedten ült bámulva ránk felváltva.
 - Nem. C-csak enyhe nátháim voltak - motyogta.
 - Biztos? - kérdeztem ingerülten, elfordította rólam a tekintetét, amin ökölbe szorultak a kezeim. - Hoseok.
 - Igen - rám nézett, de nem a szemeimbe.
 - Ha hazudsz, és a sírodra kell vinnem virágot - nagyot nyelt, egyre fehéredett. - visszahozlak, pofon verlek, és visszaküldelek. - Sziszegtem.
 - Nyugi, tényleg csak nátha - Jackson fejét kapkodta köztünk, de még Nam és Rick is. - Soha nem hazudnék nektek.
 - Akkor a szemembe mondd - szemeimbe nézett, de még ha nem is mondott semmit láttam, hogy igazat mondott.
 - Szöulba utazó utasaink, kérjük jöjjenek a kapuhoz!
  Mindannyian felálltunk a hangos bemondóra, és a kapuhoz sétáltunk. Csomagokat a szalagra tettük, és amint átjutottunk a fordulóban sétáltunk a repülőhöz. Repülőn Nam és Rick egymás mellett ültek, és mellettük Yejun. Wonho, Hoseok egymás mellett, Jackson Minzhuval és Ilseonggal. Én pedig Aoyunnal. Szerencsénkre pont egymás mögött ültünk, így a gyerekek se féltek annyira.
  Hoseok mesélte, hogy az első repüléskor is nagyon megijedtek, féltek, hogy lezuhan a gép. Most mégis elég nyugodtak voltak, pedig bármikor megtörténhet a baj, bár akkor még én is féltem. Tudtam, hogy Sonék ott lesznek a reptéren, én pedig valódi félelemmel vártam, hogy a gép felszálljon. Túlságosan is féltem a reakciójuktól.

~***~

Amilyen ijedelem volt rajtam, olyan álmosság is. Amint felszállt a gép onnantól azt sem tudtam, hogy mi történt, teljes képszakadás az egész. Tehát vagy megitattak velem valamit, vagy az ijedelem lefárasztott. Inkább az utóbbi. Mégis így már arra ébredtem fel, hogy Wonho ébresztget mert megérkeztünk.
  Szó szerint felkellet engem húzni a székből, különben meg se mozdulok, de még a lépcsőn is Wonho a kezemet fogva húzott. Gyerekek értetlenkedve kérdezgették, hogy mi bajom lett, de nem kaptak választ, így csak bombáztak a szemeikkel. Amint megláttam a nyitott ajtókat, én lecövekeltem a fordulóban.
 - Én nem megyek ki.
 - Desmond ne csináld már! - Hoseok a hátamnál fogva tolt előre, Wonho mindkét kezemet fogva húzott, de így is látható volt arcán az erőlködés.
 - Nagyapa! - Yejunék kacagva futottak el mellettem, majd meghallottam a hangjukat. Magamtól tettem meg a lépéseket, és néztem, ahogy Son és DaeHyun a srácokat ölelgették mosolyogva. Nagyot nyelve léptem kintebb, mire Son felemelte a fejét egyenesen rám nézett. Láttam a szemeiben a döbbenetet, hitetlenséget.
 - F-főnök - DaeHyun felkapta a fejét, és ugyan azt tette, akár Son. Szívem hevesen dobogott a szívemben, hasamba görcs ugrott, de valahogy közelebb kerültem hozzájuk. Lassan felálltak a gyerekektől, de csak bámultak rám, mire elfordítottam a fejem róluk.
 - Hello - motyogtam ökölbe szorított kezekkel.
 - Hello?! - Son kiabálva ütött vállon, amitől sziszegve kaptam oda a kezem. - Ennyit tudsz kinyögni nyolc év után, te isten verte kölyök?! - Kiabálta, de a végére elcsuklott a hangja, majd már ölelő kezeit éreztem a testemen, amitől csak rosszabbodott a lelkiismeretem.
 - Sajnálom - suttogtam. Reszkető sóhaj hagyta el az ajkait, és ellépet tőlem, de DaeHyun rosszabb eset volt. Félve pillantottam felé, viszont ő elfordult és elsétált. Szégyenkezve simítottam a tarkómra végig nézve, ahogy kisétál az épületből.
 - Nem fogadta jól - Sonra kaptam a tekintetem, és ő is DaeHyun után nézett. - Amikor megtudtuk, hogy mi történt veled, azóta magába fordult. Egyedül a gyerekek miatt mutatta a "minden rendben" arcot.
 - Értem.
 - Ne aggódj. Hamar felkapja a vizet, de olyan hamar is békél meg - Son megveregette a vállam, de én a fejemet ingattam.
 - Kétlem - sóhajtva néztem körbe, de a másik kettő apát nem láttam sehol. - Hol van Kwang és Jiho? - Son pislogva nézett körbe, majd kínos mosollyal.
 - Gondolom a büfében - felhúzott szemöldökkel fordultam a Hoseok és Wonho felé, de ők vállat rántottak.
 - Tudod, hogy imádnak enni - legyintett Hoseok. - Inkább menjünk, ha itt maradnak, akkor itt maradnak. - Sóhajtva hagytam, hogy megint a kezemnél fogva húzzanak, azért én közben azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám kibékíteni DaeHyunt. Nyolc év sok idő, erre megtudja, hogy én élek, és csak most térek vissza hozzájuk. Túl nehéz feladat, mégse adhatom fel. Nem akarok rosszba lenni vele, sokat jelentenek nekem.
 - Akkor mi megyünk Dessel a házhoz - Hoseok a kezembe karolt. - Gyerekek? - Fejüket kapkodták köztünk, majd a lábam mellé álltak.
 - Mi lenne, ha mindenki Sonnal menne, én pedig DaeHyun után? - Son komoran nézett rám, de bólintott.
 - Sok sikert, de alkoholt ne adj a kezébe - bólintottam. Elköszöntem Jacksonéktól, és a gyerekektől, majd Bewre néztem.
 - Tudod k-
 - Hé, itt ne hagyjatok! - oda kaptam a fejem, ahol két férfi futott felénk, mindkettőjük kezében egy szatyornyi kaja volt. De amint rám néztek, olyan hirtelen torpantak meg, hogy hátra estek, szapora lélegzetvétellel bámultak rám. Kwang remegő kezekkel mutatott rám, és Son felé fordult.
 - Ő-ő..? - nagy maffia csoport tagjai, és dadognak mintha szellemet látnának. Bár nem hibáztatom őket, én rosszabbul reagálnék Seejun jelenlétére.
 - Desmond Tiny - mindketten engem néztek.
- Azt a kurva!
 - Apa! - Wonho rákiabált Jihora, aki a szája elé tette a kezét.
- Semmit nem hallottak, igaz? - gyerekek csak kuncogtak, és a "nem" szócskát ismételgették.
 - Nos, megyek - Bew elindult előre, de egy lépést se tudtam tenni.
- Faszt mész! - Kwang a csuklómat szorongatta, és a fülembe sziszegett. - Van egy két dolog, amit meg kellene beszélnünk, nem?
 - Akkor gyere te is - döbbenten nézett rám, majd hátra.
 - DaeHyun után megy - válaszolt Son.
 - Oh, akkor gyerünk - Kwang a kezemnél fogva húzott maga után. - Otthon találkozunk Hoseok.
 - Persze - említett csak sóhajtott.
 - Míg megyünk nyugodtan beszélhetsz - Jiho zsebre dugott kezekkel lépdelt mellettem, de nem nézett rám. - Mindenki kibukott, Des. - Felém fordította a fejét, tekintetét mégse bírtam, és elfordítottam róla. - Leginkább Wonhoék, ők szenvedték meg a legrosszabbul.
 - Mit tehettem volna? Nyolc év után menjek eléjük, hogy "Hé, egy másik világba kerültem, és visszatértem"? - nyitotta a száját, és becsukta. - Feleségeket láttam mellettük, ahogy gyerekeket. Szerinted én nem szenvedtem?
- Nem ezt mondtam Des. Én azt mondom, hogy-
 - Nem Jiho. Pontosan erre céloztál - sóhajtva bólintott. - Mindent elfogok mesélni, és mondani, csak elsőbb találjuk meg DaeHyunt.
 - Oh, ő otthon van - Kwangra kaptam a tekintetem. - Mármint a házban. Nyolc évig, míg nem voltál csak ott lehetett megtalálni. A dolgozó szobádban a kanapén ült, és bámult maga elé. Rosszul viselte.
 - Sajnálom, őszintén - mindketten rám mosolyogtak, és megveregették a vállamat.
Fogalmam se volt, hogy mit is mondjak DaeHyunnak, de ha még meghallgatni se fog, akkor hiába fogok próbálkozni. De arra, ami ott fogadott, soha nem gondoltam volna. Bár inkább, aki.

~***~

Házhoz érve mély levegőt vettem, és kezem a kilincsre téve benyitottam. Kongott az ürességtől, nem voltak mély karcos nevetések. Dühöngő vetélytársak. Nyugalomban olvasók. Száj húzva néztem körbe, majd a lépcső felé lépdeltem. Ahogy haladtam egyre fentebb furcsa volt, hogy Kwang és Jiho egyre hátrébb maradtak, de nem foglalkoztam velük.
  Dolgozó szoba ajtaja előtt állva mély levegőt vettem, és lassan a kilincsre helyeztem a kezem, akadozva lenyomtam, és bentebb tártam. DaeHyun a kanapén ült, engem nézett sötét szemekkel, de az én szemeim máson voltak. Asztal előtt állt mellkasa előtt összefont kezekkel.
- Heyho - mosolyogva intett, azonban az én szemeim előtt elsötétült a világ, mégis hallottam a kétségbeesett hangját. - Desmond!