Destiny II - A száz lélek [✔]

Huszonhatodik fejezet

Seejun, Kwang, Jiho és DaeHyun dermedten néztek ránk, és én nem tudtam mit is mondhatnék. Amikor a bíró kimondta, hogy az öt gyerek hozzám kerül, azt hittem elájulok. Hisz én nekem semmi közöm nincsen hozzá, csak az apjával vagyok párkapcsolatba. Yumi bátyjához kellett volna őt elhelyezni, ezért nem értettem, hogy miért pont hozzám.
  De végül valahogy elfogadtam a hírt, és Kazuka a házánál összepakolta Dai holmijait, és átadta nekünk. Furcsa volt, hogy Dai semmi hangot nem hallatott, sőt sírni se sírt, amitől őszintén megijedtem. Visszafojtja az érzéseit. Egy idegen férfival fog élni, akit nem is ismer.
 - Ez mégis mi? - Kwang elhaltan szólalt meg, és a mellettem álló Daira mutatott.
 - Ha egy rossz szót is mertek szólni, vagy másképp viselkedni vele, mehettek istenhírével. És nem érdekel, hogy az unokáitok vannak itt - szűrtem a fogaim közt. Hárman nagyot nyeltek, de Seejun elindult felénk, és mosolyogva guggolt le elé. Furcsa volt, hogy Dai az én lábam mögé próbált bújni az idegen férfi elől.
 - Szia. Én Seejun vagyok - elmosolyodtam, ahogy kezet nyújtott neki. Dai felnézett rám, mire bólintottam.
 - D-Dai - motyogta, de a kezét nem fogadta el.
 - Des, - kérdőn néztem DaeHyunra. - ne pakolj ki semmit a kis srácnak. - Ezen összeráncoltam a szemöldökeim. - Megcsináltuk a házat.
 - Mi?
 - Már négy gyerekkel is kicsi ez a ház nektek, így öttel meg még inkább. A házban több szoba is van, ami közül választhatnak, ahogy nektek is jobb lesz - lenéztem a kicsikre, akik csillogó szemekkel néztek rám, amin elmosolyodtam.
 - Akkor pakolás lesz - ujjongva futottak fel a lépcsőn, és összepakolták azt a pár holmijukat, amit hoztak magukkal hozzám. Dai holmiját letettem az ajtó mellé, majd a hónaljánál fogva felemeltem, mire átkarolta a nyakamat. - Kicsit beszélgetek vele. - Hoseokék mosolyogva bólintottak, így átsétáltam a nappalin. Kiléptem a hátsó ajtón, és a fán elhelyezett hintához sétáltam.
 - Szeretnél hintázni? - néztem rá, de ő mosolyogva bólintott. Közelebb sétáltam, és óvatosan leraktam rá. - Mondd csak Dai. - Kérdőn nézett rám, közben a térdénél óvatosan meglöktem. - Hány éves vagy?
 - Öt - bólintottam.
 - Biztosan jó neked így? - kérdőn nézett rám. - Mármint, nem a nagybátyáddal akarsz élni?
 - Kazu bácsi kedves volt velem, és Ilseonggal is. De anya mindig is kivételezett velem - bólintottam. Hihetetlen, hogy öt évesen már így beszél.
 - Ha szeretnél, akkor megtudjuk oldani, hogy Kazukával legyél - fejét ingatta, ami ledöbbentett.
 - Mármint é-én szeretnék veletek élni - dadogta halkan
- Úgy, hogy engem nem is ismersz? - halványan elmosolyodott.
- Amikor apa Ilseongnak mesélt, akkor engem is oda hívott. Volt, amikor mindketten azt kértük alvás előtt, hogy meséljen rólad.
 - Szóval esti mesét csinált belőlem - Dai csak mosolyogva bólintott. - Tehát velünk akarsz maradni?
 - Ha szabad - motyogta.
 - Persze - mosolyogtam rá, mire hatalmas mosoly ült ki az arcára. - Akkor menjünk. - Bólintott. Megállítottam a hintát, és leugorva róla rögtön a kezem után nyúlt, amitől nem bírtam takarni a mosolyomat.
  Mire visszaértünk a srácok már a kis táskájukkal a hátukon álltak az ajtóban. Dai táskáját a vállamra dobva sétáltam a garázshoz, ahol a három autó állt. Öt gyerek minden áron velem akartak egy autóban jönni, ahogyan Aoyun az ölemben szeretett volna, amit persze meg is engedtem. Hoseok, Jackson és Wonho a második autóban ültek. Kwang, Seejun, Jiho és DaeHyun pedig a harmadik autóval jöttek.

~***~

- Apa - Ilseong előre hajolt a hátsó ülésről.
 - Hm? - közben kikanyarodtam az erdő útról.
 - Azt ugye tudod, hogy nekünk iskolába kell mennünk? - olyan hirtelen ért a kérdés, hogy majdnem lefékeztem, de végül sikerült baleset mentesen tovább menni.
 - Mikor kezdtek?
 - Holnap - egy pillanatra rákaptam a tekintetem, majd vissza az útra.
 - Dai?
 - Ő még csak óvodába jár - sóhajtva kanyarodtam le egy kis utcába, hogy ne legyünk túl feltűnőek.
 - Szóval iskola, és óvoda. Iskola cuccotok az van, igaz?
 - Igen - bólintottam.
 - Ma akkor erről fogunk beszélni, majd holnap míg az iskolába és óvodába vagytok apáitokkal pakolunk - kórusban mondták a "Jó" szavat, amin már csak sóhajtottam. - De erről igazán szólhattál volna hamarabb is.
 - De hát vége van a téli szünetnek, és vasárnap van - mondta az egyértelműt. Ah, tényleg. Bár az iskolai szüneteket én nem tudom, hisz nem jártam, de akkor is legalább szóltak volna. Habár mással voltunk elfoglalva.
  Telefon csörgésre oda kaptam a fejem, és Yejun nyújtotta felém.
 - Ki az?
 - Woozi bácsi.
 - Honnan szerezte meg?! - Yejun csak kuncogott, de sóhajtva vettem el tőle a telefont. Elhúzva a zöld gombot a fülemhez emeltem. Összeráncolt szemöldökkel hallgattam valami szipogást.
 - D-Des.. - erre kíváncsi leszek.
 - Mondd gyorsan, mert vezetek.
 - Seejun felébredt?
 - Fel - megint szipogott. - Ne te érezd rosszul magad Woozi. Magára hagytad, lemondtál róla.
 - Tudom. Szerinted...
 - Nem - elakadt a lélegzete. - Rögtön biztos nem bocsájt meg, küzdened kell.
 - Hol?
 - A ház - ezzel lettem, és Yejun kezébe adtam a telefont, majd újra játszani kezdett rajta. Hihetetlen a kis srác. Könnyedén feltörte a telefonom kódját, egy perc se volt. Ha ő felnő, félek, hogy mást is feltör, és egy kész hacker gyerekem lesz. Nem lesz valami jó.

~***~

Amint megpillantottam a házat, rögtön észrevettem a fekete autót, aminek dőlve ott állt Woozi. Alig hiszem el, hogy valóban visszajött, amint megtudta, hogy Seejun felébredt. De vajon kitől tudta meg? DaeHyun? Vagy Wonho?
 - Ő ki? - Dai kíváncsi hangjára a visszapillantóba néztem, de jobban lekötötte a figyelmem a mögöttem lévő autó, amiben Seejun dermedten ült. Leparkoltam az autója mögött, majd az ajtót kinyitva Aoyun kiugrott, mire Woozi hozzám sietett.
 - Desmond - felnéztem rá, de egy szó nélkül kiszálltam, és a csomagtartóhoz sétáltam. Egyekként kivettem a gyerekek táskáikat, és a kezükbe adtam.
 - Menjetek, válasszatok szobát - mosolyogva bólintottak, és befutottak a házba, de Dai nem mozdult el mellőlem.
 - Ő mit keres veled? - Woozi kemény hangjára ránéztem, és Dait magam mögé húztam, mire a nadrágomat markolta a kezével.
 - Az én gyámságom alá tartozik, vagyis az ötödik fiam - feleltem ridegen, mire elfordította a fejét. - Ha egy szóval is bántani mered, ha egy haja szála is görbül. - Közelebb léptem hozzá. Láttam, hogy nagyot nyelt, és még a szemembe se mert nézni. - Észre se veszed, de már halott leszel! - sziszegtem az arcába. Bólintott a szemeit lesütve.
 - Woozi? - Seejun halkan ejtette ki a nevét, de a szemeiben látható volt a düh.
 - Szia Seejun - nem mondott semmit, csak besétált a házba.
 - Hosszú lesz - néztem rá, majd Dai kezét megfogva besétáltam a házba. - Menj keres egy szobát magadnak. - Mosolyogtam rá, mire bólintott, és felsietett a lépcsőn.
 - Ötödik fiam, mi? - Hoseok átkarolta a derekam, és puszit adott az arcomra, amin elmosolyodtam.
 - Már az - kuncogva sétált fel a lépcsőn, amit Wonho és Jackson is követett. Gondolom megkeresni a gyerekeiket, hogy pontosan melyik szobát is választották. Nem lepődnék meg, ha tőlem messzi szobákat keresnének.

~***~

Besétáltam a konyhába, ahol megláttam Seejunt, ahogy az asztalnál ült a fejét fogva.
 - Jól vagy? - fejét ingatta, de rázkódó vállait látva összeszorult a szívem. - Seejun. - Közelebb léptem hozzá, és leültem mellé, mire a vállamra döntötte a fejét és szipogott. - Szereted még? - jó ideig nem válaszolt.
- Lemondott rólam Des. Elhagyott, és Japánba költözött Kanamehoz. Majd amint megtudta, hogy felébredtem ide jött, mintha mi sem történt volna. Nekem így nem megy - fejét rázta.
 - Seejun, azt kérdeztem, hogy szereted még? - felnézett rám.
 - Nem tudom - bólintottam.
 - Nem hiszem, hogy feladja, míg meg nem bocsájtasz - rám kapta a tekintetét, de csak rá mosolyogtam. - Gondold át rendesen, és utána dönts. - Aprót bólintott, így magára hagytam őt, és megkerestem Wonhoékat. Először a dolgozó szobába néztem be, de ott nem voltak, majd a szobámba. Holmijuk ott volt, de ők nem. Értetlenül léptem ki a szobámból, majd jobbra néztem, ahol Bew lépdelt felém. Egy szó nélkül kikerült engem, és besétált a szobába, felugrott az ágyra, majd elfeküdt.
 - Baj van? - félszemmel rám nézett, idegesen fújta ki a levegőjét, és elfordította a fejét. Sóhajtva léptem be a szobába, és becsuktam az ajtót magam mögött. - Mi a baj?
 - Nincs semmi - ingerült hangja csak jobban bizonyította, hogy valami baja van.
 - Bewitcher - farkát idegesen mozgatta, így leültem mellé. Felállt, majd az ölembe fektette a fejét.
 - Lukrécia - motyogta, amin a szemöldökeim ráncoltam.
 - Gyerekek vele foglalkoznak? - egyik kezemmel a bundájába túrtam. Mivel nem válaszolt tudtam, hogy féltékeny, amiért őt figyelmen kívül hagyták. - Bew, csak azért, mert még nem találkoztak vele, ettől még téged is szeretnek. - "Hmpf" hangot hallatott, és lehunyta a szemeit.
  Ajtón lévő kaparászásra mindketten oda fordítottuk a fejünket, de Bew kimászott az ölemből, így felálltam, majd az ajtóhoz sétáltam. Kinyitva azt megpillantottam Lenat, aki felpislogott rám. Mosolyogva vettem a kezembe, és vele visszasétáltam Bewhez, majd leraktam mellé. Lena rögtön a hasához bújt, és összegömbölyödve szuszogott.
- Látod? Szeretnek - felpillantott rám, majd Lena köré fekve lehunyta a szemeit. Valódi apa, aki védi a lányát.