Azt Hittem Álom Volt

~46. Rész~

*Kim Seo Min szemszöge*

Miről beszél? Mit akar tőlem?

Fogalmam nem volt. Nem nagyon tudtam szabadulni a kezei közül. Bármennyire is utáltam abban a pillanatban, ő mégis Jinyoung. Az a Jinyoung, akibe beleszerettem.

Legalábbis úgy nézett ki. De valami nem volt rendben. Ez mégsem ő volt. Nem tett volna ilyet, ugye? Ez nem vall rá.

Nem!-gondoltam. Mégis minden szava úgy hatolt a szívembe, akár egy torpedó...

-Sajnálom, hogy így kell végződnie, de köztünk úgyse működött volna.-mondta, majd tekintetét az éles végű nyakláncára szegezte.

-Ugye most csak szórakozol velem?-tört ki belőlem a kérdés, meghökkenésemben felnevettem.-Ezt nem hiszem el.

-Úgy nézek ki, mint aki viccel?!-meredt rám, majd a nyaklánca felé kapta a kezét.

Megragadta, letépte és célba vett vele.

-Hát akkor én is sajnálom!-kiáltottam, majd megragadtam vállát és térdemet felemelve, teljes erőmből tökön rúgtam.

Azzal a lendülettel térdre is küldtem. Ahogy csak bírtam, elfutottam. Nem nézek hátra, nem nézek hátra!-mondogattam magamnak. Végül csak hátra lestem, de szerencsére Jinyoung még mindig a földön volt. Engem nézett gyűlölettel a szemében.

-UTÁLLAK!-ordította utánam, hangjában a düh és a fájdalom mérgező keverékével.

Visszafordultam és akkor vettem csak észre, hogy JB közvetlenül előttem áll. Úgy neki ütköztem, hogy konkrétan lepördültem róla és a földre zuhantam. A lábamat valószínűleg véresre horzsoltam, de nem volt idő gondolkozásra. Nagy nehézkesen felálltam de már rohantam is.

-Hé, te!!-hallottam magam mögött JB ideges hangját.

Nem álltam meg egy pillanatra se. Berohantam a legközelebbi házba, amely mellesleg elég széteső, ingatag állapotban volt. Becsaptam magam mögött az ajtót és körbenéztem. Egy hosszú folyosón álltam. Csak zihálásom hangját lehetett hallani. Féltem, hogy követnek a fiúk, ezért benyitottam az egyik szobába, menedéket keresve. Azt hittem ott helyben összeesek.

A szoba nyomasztó hangulatát a levegőben szálló szürke por és a nappali szerű helység szakadozó, elsárgult tapétája kölcsönözte. A közepén pedig Jackson kuporgott sírva a... a halott barátja felett. Ezt látván hátrahőköltem. Borzasztó és teljesen kiábrándító látvány volt.

-Mi a f...-ez volt az első gondolat, ami kicsúszott a számon, de ő közbeszólt.

-Miért?! Mit tettél vele?-nézett fel rám.

-Én...

-MEGÖLTED!!-kiáltott rám akkorát, hogy beleremegtem.

-Nem én öltem meg!!-jött ki belőlem a mondat, a könnyeimmel együtt.-Én nem akartam senkinek semmi rosszat! Nem akartam, hogy ilyen történjen! ANNYIRA SAJNÁLOM!

-Már késő... Te csak..hagyjál engem egyedül.-mondta erőtlenül, mint akinek minden életerejét lecsapolták.

-Jackson! Lehet, hogy ez most neked semmit nem fog számítani, de nekem ti vagytok a második családom.. Erre rájöttem idő közben. Én csak segíte...

-AZT MONDTAM HAGYJ EGYEDÜL!!-kiabálta.

Vettem egy mély levegőt, majd becsuktam az ajtót. Újra a folyosón voltam. Elindultam beljebb, hátha találok egy másik kijáratot. Közben egy hangra lettem figyelmes. Először azt hittem csak hallucinálok, de aztán rájöttem, hogy nem, mivel egyre hangosabban hallottam.

-Kim Seo Min... Kim Seo Min.. Kim Seo Min.-jött az ijesztő hang a távolból.
-Kim Seo Min..KIM SEO MIN!!!-ekkor ismertem fel, hogy ez Mark hangja.

A szemeim nagyra nőttek ijedtemben, már nem mertem a többi fiúval is találkozni. Elkezdtem rohanni fejvesztetten, nem is néztem hova megyek.

-GYERE VISSZA!! Játsszunk egy kicsit.-hallottam immár hangosabban Mark hátborzongató, csalogató hangját.

Hipergyorsasággal próbáltam kinyitni legalább 10 szoba ajtaját, de mind zárva volt. Nincs hová bújnom. Vége.

Már a 16.-nál tarthattam, amikor az végre kinyílt. Az 1704-es szoba...