Azt Hittem Álom Volt

~50. Rész~

*Kim Seo Min szemszöge*

A szobatársam - Hong Ji Ni - bevitt a kórházba, miután sikerült felkelnem. Förtelmesen éreztem magam. Mintha csak a világ forogna velem. A gondolataim össze-vissza kavarogtak; néha váratlanul felriadtam, vagy csak megrándult egy végtagom, de idővel mégis visszaaludtam a kórházi ágyon.
Azt mondták különösebb bajom nincs, csak pihennem kell. Én mégis úgy éreztem, ezúttal nem lesz elég mindössze egy szunyókálás.

Bekötötték a sebeim és magamra hagytak a hideg szobában. Korábban mondtam Ji Ni-nek, hogy menjen vissza, hogy koncentrálni tudjon a próbáira. Épp elég volt, hogy így kellett látnia.

Továbbá nem tudom, hogy megint álom volt-e vagy sem, de szerintem a fiúk meglátogattak. Mind kérdezték, hogy alszom-e, hogy hallom-e őket és folyton ismételgették, hogy remélik jól vagyok. Sajnos képtelen voltam válaszolni, vagy a kezemet feléjük nyújtani, pedig nem is aludtam. Olyan volt, mintha elájultam volna, de igazából csak a vérveszteség miatti letargia lehetett.

Mikor végre újfent magamhoz tértem, már csak egy ember maradt az ágyam mellett. A félhomályban is rögtön felismertem az alakról, hogy Jinyoung az. A kórházi ágyra dőlve aludt békésen. Nem akartam megzavarni, hisz' olyan volt ez a kép, amit az ember csak a filmekben lát. Valaki, aki aggódik értük, szeret minket és mellettük van, bármi legyen.

Újra bevillantak az If You Do helyszínén történtek. Még mindig nem tudtam mire vélni azt, s belegondolni is kínzó volt. Kétségbeesetten reméltem, hogy ez a valóság.

Hogy megbizonyosodjak róla, egyik kezemet óvatosan elindítottam felé, ujjaimat puha hajára helyezve. Elmosolyodtam.
-Szóval tényleg ez a valóság?-suttogtam magamnak halkan.
Erre felemelte a fejét, és lágy félmosollyal válaszolt:
-Hát persze, hogy az.

Elkaptam a kezem ijedtemben. Fogalmam sem volt, hogy nem alszik. De ő újra megfogta, és felmelegítette az övéivel. A szemébe néztem.
-Ugye tudod, hogy azok nem mi voltunk az álmodban?-kérdezte, tekintetemet fürkészve.
-Igen... Éreztem, de..honnan tudsz róla?-lepődtem meg.
-Végig ott voltunk veled mi is. Te nem láthattál vagy hallhattál minket, de attól még ott voltunk.-folytatta.
-Tényleg? És akkor én kikkel beszélgettem? Ez az egész hogyan lehetséges egyáltalán?-néztem még mindig döbbenten.

Elmesélte, hogy mi történt velük az álom alatt. A másik lányt, hogy ő mit mondott, és a látottakat. Ezzel minden összeállt a fejemben. Hálás voltam érte. Végre megértettem a nagyobb képet, és hogy mégsem hagytak egyedül. Ez többet jelentett számomra, mint ezer kedves szó.

-Féltem, hogy komolyan gondolod, amiket az a szélhámos mondott..-hajtotta le fejét a fiú.
-Engem nem lehet ilyen egyszerűen becsapni, ne aggódj.-derültem jobb kedvre.-Köszönök mindent.
-Most össze kell tartanunk, csak úgy juthatunk túl ezen az időszakon, és tarthatjuk meg az augusztusi koncertet.-nézett újra rám.-Együtt.

-Így lesz, ígérem.-mondtam a boldogságtól remegő kezekkel, majd mikor újra találkozott tekintetünk, a pillanat hevében megcsókoltam.

Meglepődött, de viszonozta. Az egész testem beleborzongott az örömbe. Pár másodpercig tartott, de mégis kimondhatatlanul felszabadító volt. Amint elemeltem a fejem, szorosan átölelt.
-Köszönöm..-suttogtam.
Azt a pillanatot soha többé nem akartam elengedni. Csak így szerettem volna maradni örökké; csöndben, nyugalomban...