Azt Hittem Álom Volt

~47. Rész~

*Kim Seo Min szemszöge*

Beszaladtam és becsuktam magam mögött az ajtót kulcsra. A szoba szinte teljesen sötét volt, csak az ajtó alól szökött be egy kis fény. Bár nem túl barátságos, de menedéknek megfelelő amíg el nem megy.

Már vagy negyedórája várhattam ott összekuporodva, mikor végre úgy éreztem elment. Kilestem az ajtó kukucskálóján és nem láttam senkit, ezért megkönnyebülten felsóhajtottam. Konkrétan a következő pillanatban valaki akkorát vágott az ajtóra, hogy majdnem szívinfarktust kaptam. Kinéztem újra a kis lyukon és Yugyeomot pillantottam meg. Mérgesen figyelt be a kukucskálón és közben hevesen fújtatott. Most már tényleg csapdába estem.

-Seo Min! Ott vagy? Nyisd ki az ajtót! Engedj be, hadd beszélgessünk egy kicsit!!-kiáltozta.

Ezt nem hiszem el! Mikor lesz ennek vége? Innen már nincs kiút..-kétségbeesett gondolataim elárasztottak.

-Tudom, hogy ott vagy!!-kiabált, majd elkezdett dörömbölni az ajtón.

Nagyon megrémisztett. Kezdtem igazából veszélyben érezni magamat..

-Ez a hála mindenért, Seo Min?-kérdezte kicsit lágyabban.

Tán még egy kis csalódottság is érződött mondatában, ahogy hangja félúton megtört. Közelebb merészkedtem az ajtóhoz annak reményében, hogy legalább ő magához tért.

Hiba volt.

Olyat csapott az ajtóra, hogy elvágódtam a földön. Úgy éreztem, bármikor betörhet az egyetlen menedékem kapuja.

Csak befogtam a fülem és hátráltam. Nem akartam hallani ezt az egész rémálmot. Amint viszont elértem a hátsó falat, egy ajtót véltem felfedezni a szoba végében. Mikor nekicsapódtam, rögtön tudtam, hogy vagy ez lesz az egyetlen kiutam, vagy itt ragadok és Yugyeom haragja lecsap rám. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mi van, ha tényleg megérdemlem? Ha inkább itt kéne maradnom és várni a sorsom. De ha most én itt maradok, akkor mi lesz a valóságban? És mi is a valóság valójában? Melyik a rosszabb, ha feladom és gyengének tűnök vagy ha kitartok és beképzeltnek?

Nem. Nem. Nem adhatom fel. Ha kijutok innen, mindent helyre hozok. Mindent helyre kell hoznom.

Így valóban, felfelé tapogatózva elértem a kilincset. Belekapaszkodva felálltam és kinyitottam. Először azt hittem zárva lesz, de szerencsére nem volt. Egy valamivel sötétebb utca részen találtam magam. Az út másik oldalán egy kőfalat állt, tele graffitikkel. Teljesen elhagyatott volt, legalábbis amíg körbe nem néztem.

Youngjae a kőfalnál állt nem messze és éppen valami feliratot graffitizett rá. Hirtelen megállt bennem az ütő. Itt nincs búvóhely, csak futni tudok. Az az egyetlen esélyem.

Nagyon óvatosan elindultam a vele ellenkező irányba. A biztonság kedvéért visszapillantottam és halálra rémültem. Youngjae tőlem 5 méterre állt és engem nézett. Szívem hevesen vert, a levegőben érezhető volt a hátborzongató feszültség. Egy hosszú pillanat múlva úgy döntöttem, nem hezitálok többé. Sarkon fordultam és elkezdtem rohanni, bár kevés reményt fűztem ahhoz, hogy lefutom.

-Várj, ne menj el légyszíves! Seo Min!-kiáltotta utánam.

Erre megtorpantam. Lehetséges, hogy ő nem lett gonosz?-kérdeztem magamtól, de a legutóbbi után rögtön elvetettem.-Nem, ne ringasd magad ilyen hitekben!

Csak le kellett ellenőriznem. Csak.. csak gyorsan. Hátha.

Lassan és a lehető legóvatosabban megfordultam, de közben valami kemény a fejemnek ütközött. Nagyon fájt, hirtelen elvesztettem az egyensúlyom. Egy teli festékszóró. Felnéztem Youngjaera kérdően, de ő csak kárörvendően nevetett:

-Bolond!

Véres lett a kezem, miután elemeltem fejemtől.

-Mondd, miért?-kérdeztem tőle, a sírás küszöbén állva.

-Mindig csak bajba keversz miket. Mondd, miért?-gúnyolódott.-Csak takarodj el...

Felálltam fájós fejjel és elindultam újra balra. Nem volt hova sietni, nem látott senki szívesen..
Azt hitted rosszabb már nem jöhet, ugye? Én is, de újfent tévedtem.

Lépteket hallottam nem messziről, ezért újabb rejtekhelyet kerestem magamnak, de ezúttal már megfáradtan. Egy rozoga, "meglepő módon" szintén tele graffitizett autót választottam. A legkisebb nesz nélkül beszálltam és behajtottam az ajtaját, mely ennek ellenére is elengedett pár nyikorgást.

Összekuporodtam, hogy lehetőleg senki ne vegyen észre. Így vártam legalább 10 percig, amikor viszont az autó mocorgásaiból éreztem, hogy valaki felállt a motorháztetőre. Az újra nyikorgott párat, majd megállapodott egy helyben.

Lassan feltekintettem és Bambam-et láttam meg, miközben szemeivel engem fürkészett. Így néztük egymást rövid ideig és nem mertem semmilyen hirtelen mozdulatot tenni. Végigmért ellenségesen, ahogy a kocsiban ültem rémülten. Ekkor vettem csak észre, hogy az egyik kezében egy masszív baseball ütőt szorongatott. Megdermedtem. Próbáltam titkolni, hogy észrevettem, de már késő volt. Jaj ne!-rohant át az agyamon. Már csak ennyire volt időm, mert a következő pillanatban óriási csapást mért az ütővel a kocsi szélvédőjére. Felsikítottam, majd karomat a szemem elé emeltem, hogy hárítsam az üvegszilánkokat. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt ez.

Mivel erős volt az üveg, még állta egy ideig az ütéseket. Ebből az következett, hogy ő nevetve verte szét a szélvédőt, én meg csak sikoltoztam tudatában annak, hogy hamarosan végem van. Eltűntek a józan gondolataim, testem felett elvesztettem az irányítást, már csak a túlélési ösztön hajtott.

-Elég!! Bambam! Állj!!-kiáltottam, továbbra is hárítva karommal a szilánkokat.

Nem hagyta abba. Éreztem, hogy az üveg tépi fel a bőröm, de ez volt a legkisebb bajom. Tehetetlen, védtelen, ... gyenge voltam.

-Áááááh!!-sikoltottam torkom szakadtából.

Hirtelen csönd lett. A kezemet még mindig az arcom előtt tartottam, bár a hirtelen váltás megzavarta érzékeimet.

Óvatosan elemeltem onnan. Napfény szökött szemembe és hunyorgás közben rájöttem, újra a szobámban vagyok a dormban. A szobatársam az ágyán ült és ijedt fejjel nézett engem.

-Jól vagy? Rosszat álmodtál?-kérdezte.

-Én.. igen...-úgy éreztem egy kicsit szédülök.

-Te jó ég, a karod! Seo Min, te vérzel!!