Gyakornok /BEFEJEZETT/

Irány haza

Miután csináltunk legalább hatszáz képet egymásról és meg vacsoráztunk, úgy döntöttünk, hogy újból elsétálunk az Eiffel-torony lábához. Az odavezető úton végig beszélgettünk és jól éreztük magunkat. És közben arra a tényre jöttem rá, hogy akár mennyire szeretem, de szinte nem is ismerem. Jó, igen sok mindenen mentünk át ez alatt a pár hét, talán egy hónap alatt, de még sem ismerem igazán.
Miközben ez járt a fejemben David beszélt hozzám, csak éppenséggel nem tudom, hogy mit.
- Emily! Jól vagy?- kérdezi aggódó tekintettel.
- Persze- mondom full természetesen- Vagyis nem tudom- ekkor lesütöm a szemeimet.
- Mi baj?- kérdezi értetlenkedve David.
- Nagyon szertlek, és nagyon közel érezlek magamhoz. Olyan, mintha már ezer éve ismernélek, de még sem tudok sok mindent rólad.
- Én sem rólad, de ez benne a jó. Miközben várjuk, hogy majd a gyermekünk megszülessen, egyre több mindent fogunk megtudni egymásról. És én is nagyon szeretlek- mondja David miközben a kezeimet fogja.
- Igazad van. Csak nem akarom, hogy ez a gyerek- ekkor a hasamra rakom a kezem- apa nélkül szülessen meg.
- Én nem egy egy éjszakás kaland vagyok, aki hajnalban, miközben még alszol lelép. Nem értelek, hogy hogy fordulhat meg ilyen a fejedben!
- Ne haragudj! Csak nem akarom, hogy ez a gyerek, olyan legyen, mint én. Olyan, hogy megismeri az apját és érthetetlen okok miatt elhagyja- ekkor egy könnycsepp gördül le az arcomon. A következő pillanatban pedig David meleg, szoros ölelésében érzem magamat.
- Nem lesz ilyen- mondja halkan, annyira, hogy alig halom- Ne aggódj!
- Köszönöm!- mondom és David eközben elenged a megnyugtató öleléséből.
- Mit?
- Hogy vagy nekem. Hogy törődsz velem.
- Ez természetes, de mos sétáljunk tovább.

Körübelül öt perces séta után oda is értünk az Eiffel-torony lábához. Itt is még legalább eltöltöttünk egy húsz percet, mire leültünk egy padra. Ma este meglepően kevesen voltak itt.
- Olyan romantikus most ez az egész helyzet- mondom miközben az Eieffel-tornyot nézegetem hosszan.
- Valóban. Kéz a kézben ülünk itt némán az Eieffel-toronnyal szemben-mondja David és rám néz. Én is felé fordulok majd megcsókolom.
- Szertlek nagyon! És ne haragudj a mai kirohanásom miatt!- mondom halkan Davidnek.
- Én is szertlek! És teljesen megértem, hogy miért volt ez az egész helyzet- mondja kedvesen, én pedig újabb puszit nyomok a szájára.
- Kezd hűvös lenni. Nem baj, ha mennénk már?- kérdezem Davidtől.
- Dehogy baj. Menjünk csak. Tessék itt a kabátom- mondja miközben leveszi David a kabátja.
- Köszönöm!- mondom és közben mélyén beleszippantok a dzseki illatába. Tudjátok az a tipikus férfi illat fogad, amitől úgy elolvadok.

- Huhh, végre haza értünk!- mondom miközben levetem a cipőmet- David- mondom a szerelmem nevét és amikor fordulnék a hátam mögé, egyszer csak felkap és az ágy felé visz. Erre én felnevetek, ő pedig elkezdi a nyakamat csókolgatni. Ekkor érzem, hogy a gyomrommal valami baj van, de persze próbálok nem odakoncentrálni és a pillanatnak élni. De egyszerűen nem megy. Leöktem magamról a szerelmem, és a fürdő felé rohantam. Épp, hogy a WC felé hajoltam, és kész ennyi volt.
David csak kintről hallgatta ezt a csodálatos hányás hangot.
- Emily! Jól vagy?- kérdezi David miközben oda sétál a fürdőszoba ajtajához. Erre a válaszom egy újabb hányás. Amikor úgy érzetem, hogy vége, nem jön több belőlem, a falnak dőltem és WC papírral a kezemben Davidre néztem.
- Most már szerintem jól vagyok- mondom, miután egy kisebb WC papír tekercsel letörlöm a számat.
- Rendben. Fürdödj le és után bújj ide mellém az ágyba- mondja a barátom, majd becsukja a fürdőszoba ajtaját. Ahogy ezt ő is mondta lefürödtem, majd bebújjtam mellé az ágyba. Előtte még gyorsan írtam az édesanyámnak Messengeren, után beállítottam magamnak egy ébresztőt, vagyis kettőt, hogyha esetleg elaludnék.

- Emily...- hallom, ahogyan halkan szólítgat David- Emily, jó reggelt!- ezt még megismételte legalább kétszer mire teljesen magamhoz tértem- Hajnali fél öt és legkésőbb egy óra múlva mennünk kell.
- Rendben, már ébren vagyok- mondom és a bucira aludt fejemet a két tenyerembe raktam.
- Készítettem egy szendvicset, hogy ne üres hassal induljunk neki ennek az igazán hosszú napnak.
- Köszönöm David!- mondom hálásan, majd az asztalhoz megyek ahol a szendvics vár.
- Szívesen- ekkor egy puszit nyom az arcomra- Én most elmegyek lefürödni. Addig ráérsz enni.
- Okés- mondom, majd el is tűnik a fürdőszobában. Miközben ettem rápillantottam a telefonomra. Láttam, hogy anya visszaírt még arra, amit itteni idő szerint tegnap este írtam neki. Közben felugrott egy újabb cset ablak. Még hozzá a nővéremé.
Messenger
Julia: Szia hogy vagy?
Én: Szia most keltem fel és szendvicset eszek David pedig zuhanyzik
Julia: Az jó🙂 ma már jöttök?
Én: Igen
Julia: Az szuper várunk titeket😚
Én: Köszi 😚
Julia: Nem szertnél valamit elmondani?🧐
Én: Majd ha haza érünk esetleg de igazából már mindegy mert tudsz róla vagy nem?
Julia: Igen tudok.... de nem értem hogy miért nem mondtad el nekem🤷‍♀️
Én: Elszerettem volna mondani csak otthon.... de most mennem kell készülődni majd találkozunk otthon szia❤️
Julia: Rendben vigyázzatok magatokra szia❤️

- Kivel írogattál olyan hevesen?- kérdezi David,miközben csurom vizes testén a törölközőt igazítja .
- Juliával. Tud róla- mondom Davidnek.
- És az baj?- kérdezi értetlenkedve.
- Hát igazából nem, csak személyesen akartam elmondani ÉN!
- Ja, értem. De most menny készülődni, mert le fogjuk késni a repülőt.
- Itt sem vagyok- mondom majd bemegyek a fürdőszobába. Gyorsan fogat mostam, majd megfésülködtem. Utána pedig jöhet az a minimális smink. Ezután a kikészített ruhámat felvettem, és igazából indulásra készen vagyoltam.

Daviddel fél hat előtt körübelül tíz percel kicsekkoltunk, és addigra pont megérkezett a taxi, amit hívtunk. Becuccoltunk a taxiba, és már mondtuk is, hogy hova szertnénk menni.
A repülőtérre az út körübelül negyven perces lett volna, de mivel nem volt dugó így simán odaértünk félóra alatt. A repülőgép indulásáig meg még volt negyven perc. Úgyhogy ráértünk.

A hétórási repülőgép negyedóra múlva indul Amsterdamba. Kérem legyenek szívesek felszállni a repülőre. Köszönöm! Mondta ezt a hangosbemondós nő. Ígyhát felszáltunk a gépre. Körübelül két és félórás a repülőút, úgyhogy nyugodtan tudtunk volna aludni Daviddel, ha egy három éves kislány nem hisztizte volna végig az utat.