Live Porn (Befejezett)

31. fejezet

Harry 

Nem kapok levegőt a bagó szagtól, de mozdulni sem bírok, mert Maura, ha jól emlékszem a csaj nevére, már órák óta az ölemben ül, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy meleg vagyok, szóval csak a pasizásra használható idejét pazarolja. Folyamatosan a nyakamba dörgölőzik, vagy próbál lekapni, de egyszer még ahhoz is lassú voltam, hogy elforduljak időben. Persze egyből eltoltam magamtól, amin hisztizett egy kicsit, de a világért sem sértődött volna meg annyira, hogy lemásszon rólam. Hányingerem van, elég komolyan, de túl nehéznek érzem minden tagom ahhoz, hogy el tudjak mászni a mosdóig.

Lehunytam néhányszor a szemem, de az álom valószínűleg olyan erővel csapott le rám, hogy észre sem vettem, mert most, hogy kezdem felfogni magam körül a környezetemet, már a nappali fények világítják meg a szobát, nem pedig a lámpák. Mindenki ki van dőlve vagy a szőnyegen, vagy a kanapékon... igazából mindenhol, ahol éppen voltak, mielőtt teljessé vált a sötétség az ő fejükben is. Minden tagom el van zsibbadva, és még mindig úgy érzem magam, mintha nem is a saját testemben léteznék, de semmire sem vágyom jobban, mint hazamenni. Az ágyamat akarom és további álomtalan álmokat. A telefonomat kurva nehéz előkotornom a farzsebemből, és a mellettem szorosan, ugyanúgy ülve alvó srác rosszallóan lök meg a könyökével, hogy hagyjam aludni, mire végre a kezemben van a mobilom. Automatikusan Louis neve felett áll meg az ujjam, de sikerül még időben megállítanom magam, amikor a fotója látványára elárasztanak az esti emlékek, és rájövök, hogy miért ütöttem ennyire ki magam. Végül pillanatok alatt döntök, és a fülemre szorítom a telefont, ahogy próbálok venni pár mély lélegzetet, és visszatartani a sírást, ami a torkomat szorítja. Azonnal, ahogy előttem van a szerelmem arca, amint magamra hagy a szobámban.

- Harry? Tudod, mennyi az idő? - szól a telefonba Carol, és a hangján tisztán hallom, hogy én keltettem fel. Meg sem néztem az órát, mielőtt hívtam, és ezért most elönt a bűntudat, de valahogy muszáj hazajutnom.

- Ne haragudj - suttogom, mert a hangom sem akar engedelmeskedni, és komolyan attól félek, hogy elcsuklik, ha hagyom neki. - Értem... értem tudnál jönni? Nem... nem vagyok olyan állapotban, hogy haza tudjak menni.

- Mit csináltál? Ugye nincs nagy baj? - komolyodik meg egyből a hangja, és hallom, hogy Kevin morog valamit a háttérben, de nem értem kivehetően. Talán jobb is ez így. - Hova menjek?

- Everestnél vagyok - motyogom, és ahogy, felállok meg kell kapaszkodnom, aztán gyorsan a fürdő felé indulok. - Lemegyek a ház elé...

Épp a mosdóba nyitok be, amikor kinyomom gyorsan, aztán félre lököm a srácot, aki a WC deszkán alszik, hogy most én vegyem azonnal használatba.

A torkom kapar, és úgy érzem, nem vagyok még jól, a gyomrom mégis feladja, mert képtelen többet kiadni magából. Egyszerűen fogalmam sincs, mióta lehetek idebent, mert a telefonom rezegni kezd a járólapon, közvetlenül a vécé mellett, ahová ejtettem, és Carol nevét jelzi. Remeg a kezem, ahogy a fülemhez teszem, és képtelen vagyok megszólalni, mert mintha a torkom csontszáraz lenne.

- Hol vagy? - kérdi, én pedig suttogva adom a tudtára, hogy két perc, és lent leszek, aztán komolyan magam sem tudom, hogy a picsába sikerül letémferegnem a ház elé, de ott remegő tagokkal esem a nyakába. - Mi a fene van veled? Megint...

- Nem - morgom rekedten, és ahogy a vállára nehezedek, elveszem a kezéből a fél literes palackot, hogy az összes vizet megigyam, ami benne van. Hihetetlenül jól esik, mert a szám már szinte fel akart repedni a szárazságtól. - Nem vettem be többet, mint máskor. Nem úgy, mint akkor. Pedig jó ötlet...

- Mi? - értetlenkedik, de aztán nagy nehezen a kocsiba tuszkol, és körbe szalad, hogy beszálljon mellém. Segít a biztonsági övvel, mert túlságosan gyenge vagyok, és remegnek az ujjaim, aztán egy pillanatra egymás szemébe nézünk. Annyi érzelem sugárzik belőle. Félelem, szeretet, aggodalom, értetlenség... Utálom magam, amiért ezt teszem Carollal, és boldog vagyok, hogy ő mindenek ellenére ennyire törődik velem. Megint a fejembe ötlik a gondolat, ami azon az elbaszott kiránduláson is eszembe jutott. Talán el kellett volna nyomnom magamban mindent, és Carollal összejönni. Vele minden bizonnyal sokkal könnyebb lett volna az egész életem. De aztán eszembe jut a férfi, aki szilánkokra törte a szívem, amikor magamra hagyott este, és nincs több gát, ami visszafogja a könnyeim. Az első kettő végigszánkázik az arcomon, de Carol tökéletesen szemtanúja volt, mielőtt elfordítom a fejem, hogy ne előtte sírjak. - Nem vagy jól, Harry. Úgy értem sehogy sem vagy jól. Miért csinálod ezt?