Sasusaku: New life

15.fejezet

Sziasztok! Itt is az új fejezet, remélem tetszeni fog! :) 

Kérlek, ne legyetek mérgesek a vége miatt :D 

Puszi Nektek ♥

Az ebéd nagyon jól telt, sokat beszélgettem Sasuke szüleivel, megkérdezték mik a terveim érettségi után, érdeklődtek, hogy van anya, szóval nagyon rendesek voltak. Ebéd után segítettem Sasuke anyukájának elmosogatni és elpakolni.

- Köszönöm kedvesem!- nézett rám mosolyogva. – És azt is, hogy boldoggá teszed a fiamat. Mostanában teljesen máshogy viselkedik, ezt neked köszönhetjük. – jött közelebb és megölelt. Annyira kedves, már könnyeztem is, olyan szépeket mondott.

- Én is köszönöm. – hálás voltam neki, és igazából az egész családjának is. Megmutatták milyen is egy igazi család, látszik, hogy mennyire szeretik egymást. Én csak anyukámra számíthatok, mielőtt eljöttünk minden olyan más volt. Anya is félt apától és én is, csak azt nem értettem meg soha, hogy anya hogyan mehetett hozzá és mikor romlott el minden. – Merre találom a mosdót? – kérdeztem.

- Az emeleten, jobbra az első ajtó. – irányított el Sasuke anyukája. Apropó Sasuke hová lett? Felmentem megkeresni a mosdót már éppen léptem volna be mikor furcsa beszélgetés fültanúja lettem.

- Értsd meg Sasuke, csak az Ő segítségével kaphatjuk el azt a rohadékot!- hallottam meg Itachi mérges hangját. Közelebb léptem a csukott ajtóhoz.

- Nem fogom hagyni, hogy bajba sodord!- válaszolt neki barátom elég indulatosan.

- Hagyjátok abba!- szólt közbe idegesen az apjuk. Rólam beszélnek? Csak nem tudják ők is? Elfogott a rettegés, ezt nem hiszem el, kezdtem a fejemben összerakni a képet, a nevem hallatán mindenki megfeszült és ezt akkor nem csak képzeltem. Tudják, hogy ki vagyok és tudják, hogy ki az apám. De mi köze ennek a konohai rendőrségnek? Ugye nem? Kezemet a szám elé kaptam, remegett a kezem. Most már egészen biztos... tudja, hogy itt vagyunk és keres minket. – Sasuke!- zökkentett ki az apja a gondolatmenetemből, - Beszélni fogok a lánnyal, ha tetszik, ha nem. – zárta le a témát.

- De apa... - akadékoskodott Sasuke. Féltem, el kell tűnnöm innen, bementem a mosdóba és épp időben csuktam be az ajtót, mert már a folyosón folytatták a beszélgetést. – Ne rontsátok ezt el! Sakura fontos nekem!- folytatta Sasuke, de sokkal halkabban, mint eddig. A könnyeim elkezdtek folyni. Miért? Csúsztam le az ajtó mentén és a térdemre hajtottam a fejemet. Olyan jó volt idáig minden, miért most? Próbáltam összeszedni magam, felálltam letöröltem a könnycseppjeim által hagyott nyomot és kimentem. Jobb, ha hazamegyek, vagyis oda nem jó, mert akkor anya egyből gyanút fog fogni. Tudom is hogy hová kell mennem. Lementem a lépcsőn, a nappaliban Sasuke már várt rám, mintha tudná, hogy ott voltam. Még ne rakd össze a képet kérlek, imádkoztam magamban.

- Minden rendben? – karolta át derekamat, ne gyengülj el Sakura.

- Persze, csak kicsit fáj a fejem. – kénytelen voltam hazudni. Sajnálom, de te is túl fontos vagy nekem. Nem akarom, hogy apa bántson, néztem fel szerelmemre. – Haza kell mennem. – húzódtam el tőle, amit nem tudott hova tenni.

- Akkor hazakísérlek. – váltott át hangja kissé hideggé. A szívem összeszorult.

- Nem kell tényleg. – akadékoskodtam.

- Mi történt? – kérdezte alig hallhatóan, hangja tele volt szomorúsággal és keserűséggel.

- Semmi, tényleg. – léptem hozzá és kezemet az arcára tettem. – Később beszélünk. Kérlek, mond meg a szüleidnek, hogy nem éreztem jól magam. – megcsókoltam és kisiettem az ajtón. Sietnem kellett, mielőtt utánam indul. Túl jól ismerlek Uchiha Sasuke. Gyors léptekkel haladtam a célom felé, az eső is eleredt, így már futottam. Annyira siettem, hogy ahogy a sarkon lefordultam hirtelen egy erős mellkasnak ütköztem és a földön landoltam.

- Sakura-chan! Minden rendben? – jaj, ne, hogy lehetek ilyen szerencsétlen?

- Na-Naruto? – néztem fel rá. Segített felállni és az esernyője alá húzott. – Bocsánat...

- Mi történt? – kérdezte aggódva. – Hé, ne sírj. – próbált megnyugtatni. – Felhívjam Sasukét?

- Ne, kérlek, ne szólj neki. – fogtam meg a karját, nehogy elővegye a mobilját. Aggódva nézett rám.

- Na, gyere, van egy ötletem. – húzott magával. Nem tudtam hová megyünk, Inohoz szerettem volna eljutni, mert ő mindig fel tud dobni és ő volt a másik ember Sasukén kívül, aki mindent tudott, legalábbis majdnem mindent. Csendben haladtunk, végig a földet bámultam, az agyam zakatolt és nyugtalan voltam. Megérkeztünk egy házhoz, ami majdnem úgy nézett ki, mint a miénk. Igazából itt majdnem minden ház egyforma.

- Gyere be!- invitált be Naruto a házukba. – Mindjárt jön Hinata, biztos vagyok benne, hogy ő tud neked segíteni. – hálásan mosolyogtam a szőkére. – Ülj le, addig kerítek neked valami száraz ruhát. – utalt a csurom vizes ruházatomra, majd eltűnt egy szobába. Mit keresek én itt egyáltalán? Elővettem a telefonomat, ami 5 nem fogadott hívást jelzett, mind Sasukétől jött. Tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni... remélem a lakásunknál még nem járt, mert akkor anya is keresni fog. Csak remélni tudom, hogy éppen vásárolni ment és nincs otthon. Kitöröltem a híváselőzményeket és ledobtam a telefonomat a kanapéra. Az ablak elé álltam és csak bámultam kifelé, és hallgattam, ahogy az esőcseppek a párkányon koppantak, ez a jellemző november végi időjárás. Reggel, amikor felébredtem nem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez a nap. Azt sem tudom igazából miért rohantam el, mindig elfutok a problémák elől, én ilyen vagyok. Csak Sasukét sajnálom, most biztosan utál.

- Tessék, kicsit lógni fog rajtad, de legalább szárazak. Ott a fürdőszoba szemben. – nyújtotta át Naruto a ruhákat egy mosoly kíséretében.

- Köszönöm. – néztem rá hálásan. Bementem a fürdőszobába és felvettem Naruto ruháikat, egy narancssárga póló volt és egy fekete nadrág, aminek a szárát felhajtottam így kevésbé néztem ki egy bohócnak. Hajamból kicsavartam a maradék vizet és eltávolítottam a sminkemet is. Szörnyen festettem. Ahogy kiléptem az ajtón barátnőm ugrott a nyakamba.

- Jól vagy Sakura? – ölelt szorosabban Hinata. Nem tehettem róla újra elgyengültem, és csak sírtam. Nincs más választásom el kell mondanom mindent. Leültünk a nappaliban, Hinata főzött egy teát és a kezembe nyomta, mire csak hálásán biccentettem. Elmeséltem nekik mindent, hogy kicsoda az apám és miért is költöztünk ide, mindketten sajnálkozó tekintettel meredtek rám. A Sasukés részt nem említettem, csak annyit, hogy valószínűleg apa tudja, hogy itt vagyok. Hamar összerakták ők is, hogy a szeptemberi támadásom mögött is apa állhatott és ez teszi az egészet még borzasztóbbá, hogy képes lett volna a saját lányát is elraboltatni.

- Köszönöm a teát. – szürcsöltem bele. – És, hogy segítettek azt is. – néztem rájuk. Annyira aranyosak együtt, egymás mellett ültek és a kezük össze volt kulcsolva.

- Figyelj, - kezdte Naruto – tudom, hogy nem akarsz Sasukénak szólni, de már engem is háromszor hívott. – Jobb lenne, ha tudná, hogy itt vagy. – vette elő a telefonját.

- Hívd vissza, de ne mond el neki légy szíves, hogy itt vagyok. – könyörögtem neki. Sóhajtott egyet és tárcsázott. Hinata addig mellém ült és megfogta a kezemet bíztatásként.

- Bocsi Teme, hogy nem vettem fel...- kezdte Naruto. – Mi? Hogy érted, hogy eltűnt? – nézett rám, hogy most mi a fenét csináljon. – Hogy mit csinálsz? Folyamatosan a falut járod kocsival?- folytatta tovább, hátha meggondolom magam. – Figyelj...- ekkor odaléptem és kivettem a kezéből a telefont, egyszerűen nem bírtam tovább. Engem keresett ilyen időben, a végén még valami baja esik és az is az én hibám lenne...

- Jól vagyok Sasuke. – szóltam bele a telefonba félénken. Válasz nem jött, csak a szaggatott légzését hallottam.

- 5 perc és ott vagyok. – hangzott a komoly hideg válasz.