Sasusaku: New life

34.fejezet (Évadzáró)

Az a pár nap gyorsan elrepült és már azon kaptam magam, hogy Sasukéval a reggelinket fogyasztjuk a házukban, és ő perceken belül elmegy. Három teljes hónapig nem fogom látni a másik felemet és ez rettentően elszomorít, de örülnöm kell a sikereinek, mert ez egy óriási lehetőség számára. Mikoto finom reggelit készített, de nem igazán volt étvágyam. A kanalammal ide-oda kavargattam a zabkásámat, közben néha Sasukéra pillantottam.

- Egyél. – utasított lágy hangon.

- Jó. – egy falatot bekaptam, de azt is csak nagy nehezen. Sasuke csak sóhajtott.

- Remélem a nyáron nem ezt fogod csinálni. – utalt arra, hogy alig eszem. Megráztam a fejemet, hogy azért muszáj tápanyagokat a szervezetembe juttatni, hiszen ezek létfontosságú szerepet töltenek be.

- Jól leszek. – mosolyodtam el, ám legbelül nem voltam ebben olyan biztos. Nem lehetek önző Sasukéval szemben, hogy állandóan miattam aggódjon. Hamar befejeztük a reggelit, utána Sasuke még egyszer átnézte a cuccait, hogy minden megvan-e, majd a bátyja segítségével bepakoltak az autóba. Addig én Mikotonak segítettem a konyhában elpakolni.

- Készen vagyunk. – jöttek be a fiúk, Itachi elől, mögötte pedig az öccse.

- Hát akkor ideje búcsúzni. – tette le a konyharuhát Mikoto. Odalépett kisebb fia elé és magához ölelte. – Egyél rendesen, minden nap telefonálj, és ne hajszold túl magad. – sorolta fel anyukája a kéréseit, amitől mosoly kúszott az arcomra.

- Igyekszem. – válaszolt Sasuke. Elköszönt az apjától is, aki csak kijött az irodájából, majd Itachit is megölelte. – Tedd meg, amire kértelek. – hallottam meg Sasuke hangját, de nem értettem a helyzetet, bátyja csak egy bólintással jelzett. Szerelmem csak előttem termett, és a karomnál fogva húzott maga után. A kocsijánál megállt, a karomat óvatosan fogta, de nem fordult meg.

- Jól v-vagy? – kérdeztem tőle aggódóan. Lehajtotta a fejét és egy óriásit sóhajtott.

- Utálom a búcsúzkodást. – hallottam meg érdes hangját. Én is utáltam, úgy tettem, mint ő, fejemet lehajtottam és a földet bámultam. Nem fogok sírni...

- Hiányozni fogsz. – csuklott el hangom.

- Hé...- nyúl az állam alá gyengéden. – Fel a fejjel. – próbálok valamiféle mosolyszerűt erőltetni az arcomra, de nem igazán megy. – Nem ez az a mosoly, amire vágyom... - hajolt közel hozzám. - Hamarosan újra itt leszek. – ölelt szorosan magához. Hosszú percekig így álltunk, egyikünk sem akarta elengedni a másikat, nem akartuk, hogy ennek a pillanatnak vége legyen. – Ideje mennem. – húzódott el nagy nehezen.

- Ha odaértél hívj fel. – néztem rá szomorúan.

- Úgy lesz. – közelebb lépett hozzám és a homlokomra egy puszit nyomott. – Vigyázz magadra Sakura! – megígértem, hogy nem fogok sírni, de nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek.

- Szeretlek. – szipogtam, és lehúztam magamhoz, hogy megcsókoljam.

- Én is szeretlek. – mondta miután elváltak ajkaink. – A szobámban hagytam neked valamit, miután elmentem nézd meg. – aprót bólintottam, ő pedig beszállt a kocsiba. Már nem nézett rám, csak elhajtott. Nyár végén találkozunk, néztem a fekete Range rovert, ami lassan eltűnt az utca végén. Letöröltem a könnyeimet és elindultam Sasuke szobájába. Amikor beléptem egyből megcsapott az a jól ismert mentolos illat, ami már most hiányzik. Az ágyán egy kis fekete dobozt pillantottam meg egy papírral.