Az a hülye végzet

1.rész

Csütörtök háromnegyed három van. Épp egy állás interjúra igyekszem, de dugóba kerültem, így már több, mint negyedórás késében vagyok.
Hát persze, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Ebből áll az életem, a szerencsétlenkedésből. Egyszer még a vesztemet fogja ez okozni. Nem tudom miért velem történik ez amúgy. Mármint mióta megszülettem olyan, mintha valaki átkot szórt volna rám, ami miatt a balszerencse végig követ az életembe.

Mindegy is. A lényeg az, hogy eléggé aggaszt a késés, mivel egy nagyon, nagyon jó cégről van szó. Annyira nehéz hozzájuk bejutni és csoda, hogy visszahívtak elvégre nincs semmi tapasztalatom, még csak most végeztem az egyetemen.

Remélem, hogy megértik a késésem okát, bár amilyen szigorú cég nem hinném, hogy nagyon tolerálják az ilyent. Majd valahogy megpróbálom magam kidumálni, elvégre abba profi vagyok.

Mikor megindult végre a sor, szó szerint minden létező szabályt áthágtam, amit csak lehetett. Még szerencse, hogy egy rendőr sem állított meg. Az tényleg csodálatos lett volna...

Gyorsan leparkoltam a kávézó elé és idegesen az órámra néztem. Több, mint fél órát késtem. Mi van, ha már itt sincs az emberke, akivel találkoznom kell? Ennyit én se várnák senkire.
Ha már ennyit szenvedtem bemegyek, hátha még is megvártak.

Mikor beléptem körbe néztem. Csak egyetlen nő ült a kis kávézóba, aki elmerült a telefonjába. Minden mindegy alapon elindult felé, hátha vele van a találkozóm. Kissé megköszörültem a torkom és félve megszólítottam.

-Elnézést a zavarásért. Maga Stacy? – kérdem, mire a nő leteszi a telefont és mosolyogva rám néz.

-Személyesen – nyújtja felém a kezét.

-Rachel Darlin vagyok és az asszisztensi állásra jelentkeztem önökhöz – rázom meg barátságosan a kezét. - Először is szeretnék elnézést kérni a késért! Tudnia kell, hogy én nem vagyok ilyen, mármint soha nem kések sehonnan és álltalában össze szedettebb vagyok csak...

-Vegyél levegőt Rachel – nevet fel jó ízűen.

-A lényeg, hogy sajnálom és esküszöm, hogy csak azért késtem, mert balesett volt azon az útszakaszon amelyiket jöttem és nagyon lassan haladt a forgalom. Elnézést még egyszer és elmondhatatlan hálás vagyok azért, hogy megvárt – mondom el egyszuszra és szégyenkezve lehajtom a fejem.

-Semmi baj. Kérlek foglalj helyet – mutat kezével a szembe lévő székre, ahova le is ültem. – Bátorkodtam rendelni neked is egy csésze teát. Remélem nem bánod és az megfelel. Ha nem zavar akkor inkább tegezlek – néz mélyen a szemembe, mire mosolyogva bólintok párat.

A nő kábé az ötvenes éveiben járhatott, de még is nagyon attraktívnak és vonzónak találom. Hatalmas kék szemei vannak, ami már inkább szürkés volt. Tudom, hogy furán fog hangzani, de olyan érzésem van, mintha már valahol láttam volna ezt a szempárt csak nem tudom, hogy hol.

Az arca karcsú volt és pár ránc már látható volt, ami elég jól állt neki. Az arcán pedig egy hatalmas barátságos mosoly jelent meg.

Egy ing, szoknya kombináció volt rajta, ami eléggé rátapadt, így kiemelte kidolgozott testét. Nagyon jó látni, hogy a nők még ennyi idősen sem hanyagolják el magukat és törődnek a testükkel.

Végig néztem magamon és kissé elszégyelltem magam, mert úgy érzem túl öltöztem Stacyhez képest. Egy fekete öltönynadrág, ing és egy piros nyakkendő volt rajtam. Eléggé feszengtem benne, mivel nem nagyon vagyok hozzá szokva az ilyen ruhákhoz. Én inkább a farmer, póló kombós lány vagyok. Bár tudom, hogy ha valami égi csoda által még is megkapnám a munkát, akkor szinte csak ilyeneket hordhatnák. Egy idő után csak meg szoknám.