Az a hülye végzet

34.rész

-Szóval eljöttél – jön ki a házból Hope egy gyönyörű, virágos, egybe ruhába. Arcán azt láttam mintha meglepődött volna. Lehet azt hitte, hogy felültetem?

-Volt választásom? – nézek szemébe, mire mosolyogva bólint párat.

-Szia Lara – hallom meg az igazgató hangját, mire az ajtó felé kapom a tekintetem.

-Jó estét!

-Miért nem voltál két hétig iskolába? Tudod mi nem nagyon toleráljuk a lógást – mondja szigorúan, mire szégyenkezve lehajtom a fejem.

Látom, hogy Hope idegesen elkezd táncikálni és keze ökölbe szorul.

-Harry legyél vele kedves – áll mellé hirtelen Liam.

-Jó estét – köszönök neki is. – Beteg voltam! A nevelő anyám ír igazolást és hétfőn már viszem is az osztályfőnökömnek.

Láttom, hogy Harry még akar valakit mondani, de Liam finoman megcsípi a karját így aztán csak bólint egyet a férfi.

-Hope aztán rendesen viselkedj és időbe gyertek haza – a lány megforgatja a szemét majd hátra fordul a két férfi felé és bólint egy aprót, mire ők szinte rögtön bementek a házba.

-Gyalogoljunk vagy kocsizzunk? – lóbálja meg előttem a kulcsait.

-Ahogy neked jó – szinte rögtön kinyitotta nekem az autó ajtaját. Beszálltam és már indultunk is a belvárosba, ahol a mozi volt.

-Lara – suttogja, mire lassan felé nézek. – Én csak szeretnék elnézést kérni azért, hogy olyan rossz és gonosz voltam hozzád az elején – néz rám ő is majd gyorsan vissza az útra.

-Arra gondolsz mikor utánad kellett takarítanom szinte minden nap? – látom, hogy elszégyelli magát és ajkába harap.

-Igen arra is, meg amikor suliba, a kommunikációs körön és színjátszáson olyan bunkó voltam veled. Ez csak... szóval tudod ha valamit akarok azt megkapom. Viszont akármikor próbáltam közeledni feléd te mindig csak nemet mondtál, szóval ez nagyon idegesített.

-Még szerencse, hogy nem vagyunk osztálytársak!

Halkan felnevet és látom, hogy elgondolkodik, hogy mivel vághatna vissza.

-Igazából én sajnálom, hogy nem vagyunk osztálytársak. Nekem már idén lesz az érettségim. Neked még egy év ugye?

-Pontosan – ezután kínos csend volt, amit nem nagyon bírok. – Miért sajnálod?

-Mert nem láthatlak – teszi drámaian kezét a szívére. Épp pirosat kaptunk.

-Ugyan Hope, megy ez neked jobban is – nézek rá, mire lassan ő is felém fordul.

Tekintete szemem és szám között cikázott. Lassan felém hajolt, mire lehunytam a szemem. Azt hittem meg fog csókolni, de helyette csak halkan felnevet és letért a sarkon, a mozi előtt pedig leparkolt.

-Köszi, hogy nem szóltál a szüleidnek az igazi problémáról – mondom hálásan.

-Bár szívesen feljelentettem volna azt a faszt... bele gondoltam, hogy lehet nem volna hol laknod, ha elvesz tőle a gyámügy. Voltál már gyerek otthonba?

-Talán két hónapig. Aztán jött Olivia és kihozott onnan, de ennek már hat éve, sőt lassan hét.

-Ha most haza mész és ő ébren lesz...