Az a hülye végzet

37.rész

-Ha most megkezdjük a beavatkozást, a babát talán megmenthetjük. Ha várunk még egy percet ő is meghal – kiált a mentős idegesen miközben betették a kocsiba.

-Engedjen oda, ő a feleségem – könyörgök a rendőrnek.

-Sajnálom hölgyem, de most nem mehet. Hagyja, hogy a mentősök legalább a gyermeket megmentsék – elkezdtem hangosan zokogni. Olyan érzésem volt, mintha a lábaim nem bírnának el. Térdre rogyta és előre hajoltam. Elkezdtem a földet csapkodni, majd felsikoltottam. Olyan érzésem volt, mintha nem kapnák levegőt és a szívem több száz darabra tört. Teljesen megsemmisülve éreztem magam. Minden egyes Hopepal töltött perc, pár másodperc alatt játszódott le előttem. Az első találkozásunk, az első beszélgetésünk, az első érintés, az első csók, az első közös terv, minden.

Az egyik mentős egy bogyót ad a kezembe. Nem kérdeztem mi az csak bevettem és szinte pár perc alatt hatott.

Csak ültem a földön és arcomon patakokba folytak a könnyek, de aztán hirtelen meghallottam a babsírást. Felálltam a földről és a mentőautó felé mentem, amit most hagytak is.

-Kis lány lett – néz rám szomorúan a mentős férfi.

Megfogtam őt és sírva felnevettem. Annyira aranyos volt és olyan kicsi. Bárcsak Hope is láthatná. Annyira törékeny. Hogy fogom én felnevelni? Fogalmam sincs, hogy kell ez csinálni. Hopet akarom, ő tudja, hogy kell kezelni az ilyen helyzeteket, viszont én nem.

-Hope igazad volt, tényleg egy gyönyörű hercegnő lett – simítok végig a baba arcán.

Rachel nem szólt semmit, de arcán patakokba folytak a könnyek.

-Én... sajnálok minden rossz szót, amit valaha is mondtam magára – mondja ki nehezen és elveszi a papírzsebkendőt, amit felé nyújtok.

-Semmi baj. Tudom, hogy mit gondolnak rólam az emberek, de én ezt csak azért teszem, hogy a lányomnak jobb legyen, hogy neki ne kelljen soha szenvednie. Ő egy igazi kis angyal és megérdemli, hogy boldog legyen. Ma is aludj itt nyugodtan és holnap most én várom a te történetedet.

-Rendben – törölgeti az arcát. – Bocsásson meg, de telefonálnom kell egyet – mondja sírva és már ki is megy az ajtón.

Felmentem a szobámba és elővettem a fotós albumot. Addig nézegettem, amíg el nem aludtam.

Rachel szemszöge:

Nagyon felzaklatott Miss. Jones története, de ugyan akkor fel is nyitotta a szemem. Nem akarom, hogy velünk is ez történjen Angellel. Nem akarom elveszíteni őt és mellette fogok állni legyen szó bármiről, hisz megígértem neki.

Remegő kézzel vettem elő a telefonom és beütöttem a számát. Szinte pár csengés után felvette, amin meg is lepődtem. Egyikőnk sem szólt semmit. Néma csend volt a vonalba. Nagy levegőt vettem és gondoltam megtöröm a csendet.

-Szia Angel.

-Szia Rach...

-Sajnálom – mondjuk egyszerre, majd halkan felnevetünk.

-Kezd te nyugodtan – engedem át neki a szót.