Az a hülye végzet

20.rész

-Szeretnéd tudni, hogy miért vagyok ilyen munka mániás picsa? Akarod hallani a történetemet? – nyújtja felém a másik poharat.

-Azt hiszem igen.

-Akkor helyezd magad kényelembe. Hosszú történetnek vessük alá magunkat – koccintsa össze a poharunkat és egyszere iszunk bele. – Minden akkor kezdődött, mikor tíz évesen nevelőszülőkhöz kerültem. Az igazi szüleim, akik hercegnőként bántak velem, autó balesetett szenvedtek és bele is haltak, akárcsak a bátyám. Csak én éltem túl sajnos vagy szerencsére ezt döntsd el te. Elég szar volt a helyzet. Fél évet a nevelőotthonba töltöttem, majd egy család örökbe fogadott, néha azt kívánom bár ne tették volna, de ha nem tették volna, most nem az volnék aki vagyok – nagy levegőt vett és az emlék hatására kissé megremeg. Még soha nem láttam így. Mintha félne csupán az emléktől is. – A nevelő apám folyton csak vert szó szerint mindenért, néha még azért is kaptam, mert levegőt vettem. Volt, hogy korházba is kerültem – nevet fel idegesen. – Én és még három fiatalabb fiú voltunk, annak a beteg embernek a gyámja alatt. Próbáltam a kicsiket védeni, de mikor nem voltam otthon sajnos ők is elég gyakran kaptak, de valamiért az a fasz engem mindenkinél jobban utált. Néha olyan dolgokért is megütött, amiket el sem követtem, vagy mert úgy volt kedve. Viszont az egész történet akkor kezdődött, mikor tizenhat körül voltam. Akkor az egész életem felfordult, minden megváltozott. Kis hal voltam az óceánba és a cápák mind ott úszkáltak körülöttem. Mindegyik arra várt, hogy mikor hibázok, hogy mikor csaphatnak le rám, de én nem hibáztam. Csak én és a barátom Mike voltunk ott egymásnak jóban és rosszban. Mi ketten tudtuk, hogy nem oda valók vagyunk, ahol éltünk. Mi is cápák akartunk lenni. Mindig is arról álmodoztunk, hogy egyszer kitörünk onnan és ez meg is történt, könnyebben, mint az hittük volna. Na de kezdjük az elején...

Lara Jones szemszöge:

A kezdetek kezdetén:

Lara képzeld – szalad mellém Mike a semmiből, mire kissé megriadtam. – Bocsi – nevet fel halkan. – Szóval beszéltem egy férfivel, aki munkát ajánlott nekünk.

-Nekem van munkám – pakolom a táskámat az asztalra, majd átsétálok az ellenőrző kapun, ami elkezd sípolni pont úgy, mint minden egyes reggel, mikor átsétálok alatta.

-Állj meg Lara – szól rám az iskolai ellenőr.

Megálltam, mire testem előtt végig vezeti a fémdetektort, ami újra elkezd sípolni a köldökömnél.

-Piercing – húzom fel a felsőmet szem forgatva. – Minden egyes reggel eljátsszuk ugyan ezt PJ.

-Bocsi Jones, de nekem ez a munkám – rántja meg a vállát és rám mosolyog.

PJ a suli egyik régi diákja. Talán két éve fejezte be a gimit. Nagyon jó jövőkép ránk tekintve. Legalább nem munkanélküliek leszünk juhú.

Felkaptam az asztalon lévő táskámat és elindultam a szekrényem felé.

Itt nálunk ez a megszokott. Minden egyes reggel, ahogy belépünk az épületbe ez következik. Átkutatják a táskáinkat, hogy nincs-e benne kés vagy más tárgy, amivel megsebesíthetjük egymást. Aztán átsétálunk az ellenőrző ponton és ez után nyugodtan megkezdhetjük a tanítási napot.

Ilyen ez a Price iskola intézmény. Egy iskola, ami éppen, hogy csak áll még. A falak szó szerint omladoznak, a plafonból tocsog a víz ha esik, az ablakok majdnem, hogy fákkal vannak eltorlaszolva és a pláne az egészben, hogy ez egy feketéknek fent tartott intézmény, ahol én vagyok az egyetlen fehér és a testvéreim. Bezzeg, ha a fehérek lennének ilyen körülmények között az állam és pár gazdag ember rögtön támogatnák őket. Utálom ezt a kivételezést és remélem egy nap tényleg ugyan annyi joga lesz mindenkinek és nem csak mondani fogják ezt.