Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

23.rész

- Lula, olvasnál nekem egy mesét? - mosolygott rám az ágyból Tia.

- Hát persze, hol van a könyv? - néztem szét a szobában.

- Itt ni! - nyúlt be párnája alá és kihúzta a könyvem.

- Mégis hol találtad ezt? - kaptam ki a kezéből a könyvem és magamhoz szorítottam.

- Apa szobájában találtam az egyik polcon. Amikor belelapoztam rajzokat láttam, úgyhogy úgy gondoltam, hogy egy mesekönyv. - nézett rám ártatlan szemekkel.

- Ez a könyv nem neked való Tia, ez az én személyes tárgyam és most, hogy visszakaptam jobb helyre fogom rakni. Nem mondtál Rajannak semmit erről a könyvről igaz? Hogy esetleg nálad lenne.

- Valamelyik nap kereste, de azt mondtam, hogy nem láttam. Vissza akartam neked adni. - leültem mellé az ágy szélére.

- Honnan tudtad, hogy ez a könyv az enyém? - simogattam meg az arcát.

- Van egy kép benne rólad és az anyukádról. Ő most hol van? - fordult felém.

- Ő már egy jobb helyen van Tia. - suttogtam, s éreztem ahogy összeszorul a mellkasom.

Olyan hosszú idő telt el azóta, hogy anyára gondoltam volna, hogy szinte észre sem vettem. Mégis egy apró pillanat, egy beugró közös emlék és egyszerűen darabjaira hullik a szívem. Nagyon hiányzik nekem.

Minden egyes nap mikor felébredek abban reménykedem, hogy mindez csak egy álom és mikor kinyitom a szemeimet akkor meglátom őt. Meglátom azokat a ragyogó kék szemeket és azt a széles, örömteli mosolyt ami csak nekem szól. Majd halkan azt mondja, hogy aludjak még nyugodtan, ráérek később is felkelni. Végül lehunyom a szemeimet és érzem ahogy meleg kezével megsimogatja az arcomat és gyengéd csókot lehell rá, majd kioson és elkezdi készíteni számunkra a reggelit.

Igen, minden egyes nap ezt kívántam amióta meghalt, s akárhányszor kinyitottam a szemeim és körülnéztem, ő nem volt sehol. Nem vett körül az a meleg érzés, nem láttam az arcát vagy hallottam a hangját, s már soha többé nem is fogom mindezt újra átélni.

Meleg könnycseppek gördültek le az arcomon és nem bírtam megálljt parancsolni nekik. Összeszorult a mellkasom és alig kaptam levegőt. Éreztem, ahogy az a hihetetlen fájdalom és magány lehúz engem a mélybe, ugyanúgy mint azokban az első hetekben amiket anya nélkül kellett eltöltenem.

Csupán csendben ültem a sötét szobában egyedül, éhezve, fázva az üres házunk kellős közepén. Mindent elvittek a házból a legutolsó bútorig, elzárták a vizet, a fűtést valamint az áramot és becsukták az ajtót előttem. Emlékszem, hogy még csak egy utolsó pillantásra sem méltattak azok az emberek, csupán elvégezték a munkájukat és elmentek. Én pedig ott voltam abban az üres házban és a paronáma ablakon keresztül bámultam kifelé a sötétségbe. Emlékszem, hogy aznap rettentően sötét volt mindenütt, eljött a vad vihar, s megérkezett a katasztrófa előszele is.

- Lula? - szipogott Tia és rángatni kezdte a felsőmet.

- Sajnálom. - töröltem le könnyeimet.

- Hiányzik az anyukám... - zokogott és szorosan átölelt.

- Nekem is... - suttogtam s hagytam, hogy ezek a régóta elzárt könnyek, ha csak egy kis időre is, de újra felszínre törjenek.

Gyengéden simogattam Celestia feje búbját miközben a remény dalát dúdoltam olyan halkan, hogy csupán mi ketten halljuk mindazt. Azonnal álomba merült miután az ölembe fészkelte magát s csupán arra lettem figyelmes, hogy a szipogás abbamarad, s átveszi a helyét a halk szuszogás.

Óvatosan felemeltem, majd magam mellé helyeztem az ágyon és betakartam. Végül felálltam, megfogtam a könyvemet és az ablakpárkányhoz sietve leültem. Kinyitottam az első oldalon ahonnan azonnal kiesett az anyával készült közös képünk, amit röptében elkaptam és áttanulmányoztam.

Boldogok voltunk, emlékszem akkor készült a kép amikor a parkban sétáltunk és nem volt rajtunk kívül már senki a környéken. Mi ketten azonban ott voltunk, néztük együtt a naplementét miközben a kedvenc fagyimat nyalogattam ami sikeresen az orrom hegyére is rákerült. Anya azonnal elkattintotta a gépet, hogy megörökítse ezt a kettesben töltött újabb szép napot. Számára minden együtt töltött nap feledhetetlen volt, s mindegyik napot úgy élte meg, mintha nem lenne holnap. Szabadszellemű volt, bátor, okos és erős, valamint a legszebb az egész világon. Emlékszem, hogy mindig azt kérdezte:

- Ha nem ma éljük meg a mát, akkor mikor fogjuk? - kérdezte széles mosollyal az arcán miközben felkapott az ölébe.

Aznap nem akartam elmenni a parkba, ugyanis a kedvenc babám elveszett valahol sétálás közben és igazán szomorú voltam miatta. Egy egyszerű, hétköznapi baba volt, számomra mégis sokat jelentett ugyanis anyától kaptam a szülinapomra. Emlékszem, hogy akkor ezt az egy kérdést tette fel, majd ölbe kapott és elmentünk a parkba. Ugyanúgy kaptam fagyit, majd sétálgattunk a környéken és hazafelé menve a közös padunkon ott ült ő, a legkedvesebb babám akiért annyit sírtam. Anya azt mondta, hogy biztosan az angyalok hozták el nekem, mert tudták, hogy jó kislány voltam, én pedig elhittem neki. Emlékszem aznap megfogadtam, hogy ha bármi letör vagy nincs kedvem egyszerűen csinálni semmit, akkor felteszem magamnak ezt a kérdést, majd felállok és elkezdek élni.

Megsimítottam anya arcát a képen, majd vissza helyeztem az első oldalra és tovább lapoztam a könyvet. 

Csupán pár darab fejezet maradt hátra amit el kellett volna olvasnom, azonban mégis a legutolsó oldalra lapoztam ahova kiírtam azt a különös betű és szám kombinációt.

- Mégis mit akar ez jelenteni? - s kipillantottam az ablakon.

Megláttam ahogy a hátsókertben mozgolódás van és azonnal talpra ugrottam. A könyvet ledobtam a párnákra, majd becsuktam az ablakokat és lehúztam a sötétítőt. Ezután halkan, de gyorsan kinyitottam az ajtót és rohanni kezdtem lefelé a nappaliba. Senki sem volt a láthatáron. 

Mégis hova lettek a fiúk?

Idegességemben nem tudtam mást tenni, rögtönöznöm kellett. 

A bejárati ajtót azonnal becsuktam, majd az ablakokat is és elindultam a konyha felé. Sötét volt az egész házban, azonban ennyi kint töltött idő alatt már hozzászokott a szemem, s ezért tökéletesen láttam mindent. Beléptem a konyhába, majd kitapogattam a szekrényen lévő fegyvert, s megközelítettem a hátsó bejáratot. 

Először kinéztem, majd mikor nem láttam senkit kinyitottam az ajtót és kisiettem a kertbe. Meghúzódtam a hintaszék takarásában, bár olyan sötét volt odakint, hogy ha egyhelyben álltam volna sem lát meg senki.

Halk neszt hallottam, s egy faág reccsenését. Nagyon közel járt, szinte hallottam lélegzetvételét. Próbáltam csendben maradni, lenyugtattam a pulzusomat, hogy ne verjen olyan hangosan, mint az előbb s kikukucskáltam a szék mögül. 

Egy milliméter távolság volt az arcunk között, szeme fehérje vakító volt a sötétben, s fehér fogai, melyek kivillantak számomra annál inkább.

- Helló szépségem! - suttogta az illettő a képembe amitől hanyatestem.