Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

38.rész

Hat hónap, ilyen hosszú idő telt el azóta, hogy elhagytál minket Lula, de én még mindig rád várok. Bár már helyrehoztam a hibáimat, s visszaraktam a helyére a hiányzó darabokat az életemben, egy hatalmas rész még mindig hiányzik, s az csupán te vagy. Azonban nem szomorkodom többé, legalábbis próbálok a szép emlékeinkre gondolni, ahelyett a sok rossz helyett, de tudd, hogy sohasem feledlek el, egy pillanatra sem. Már nincs szükségem a füzetre, egyszerűen veled álmodom, s mikor felkelek leírom ezeket a vad történeteket, hogy majd egyszer elolvashasd. Tudom, hogy mennyire jót nevetnél rajtuk, némelyiken elmosolyodnál, némelyiken talán könnyeznél is egy kicsit, de tudom, hogy minden egyes történetnek örülnél, mert csupán rólunk szól. A bolsogságunkról, a szerelmünkről, a jövőnkről.

Elkezdtem a fiúkkal újra találkozni, bár eleinte nem szívesen fogadtak, végül megértették, hogy az összetört szívem miatt fordítottam nekik hátat, s lassacskán újra jó baráti kapcsolatba kerültünk. Gyakran találkozunk, összeülünk, beszélgetünk mindenféléről, s olyan sokszor akarok belekezdeni a történetünkbe, mégsem vagyok rá képes. Úgy érzem, hogy sokkal fájdalmasabb lenne az, ha elmesélném nekik a történteket és látnám a visszahúzódó, értetlen arcokat, minthogy inkább magamban tartom őket. Mégis remélem, hogy egyszer képes leszek minderről beszélni számukra, hogyha nem is fognak emlékezni, de szeretnék egy jó képet beleégetni rólad az agyukba.

Rajan és Tia, valamint Rosemary (Tia vérszerinti édesanyja) remekül vannak, boldogok, szabadok és nemsokára érkezik a kisöcsi. Ha látnád, hogy Tia mennyit nőtt az utolsó találkozásotok óta, egyszerűen a plafonig fog érni, ha ilyen tempóban halad. Sokszor meséltem neki rólad, ő pedig meghallgatott. Olyan mintha látnám a tekintetében, hogy dereng számára valami, mégsem akarom ráerőltetni a dolgokat. Azonban nem feledte el a dalodat. Egyik nap átmentem és miközben rajzolt a szobájában a te dalodat dúdolta, még a szöveg egy részére is emlékezett. Felcsillant a remény, mégis féltem beleélni magam mindebbe, nem akartam mégegyszer a magasból nagyot zuhanni.

Bárcsak együtt tölthettük volna a telet. Amikor December elsején leesett az első hó, káprázatos volt. Megannyi apró, hófehér hópehely szállingózott lefelé, s az egyik a kezembe esett. Gyönyörű volt, tökéletes és ragyogó. Egyből te jutottál eszembe róla és Karácsonykor az volt a legnagyobb kívánságom, hogy bárcsak itt lehetnél velem.

Azonban mostanra elolvadt a hó és átvette a helyét a Napsütés. A rét kivirult, zöld lett a táj és lassan kinyíltak az első virágok. A téliálmot alvó állatok felkeltek, az emberek pedig felélénkültek és ünnepeltek, hogy végetért a hideg időszak. Tudod, hogy pont ezen a napon találkoztunk először? Bár a környezet éppenséggel nem volt ennyire gyönyörű és kellemes, mégis amikor veled találkoztam minden kivirult. Ki gondolta volna, hogy már akkor szerelmes voltam beléd? Még én sem tudtam, hogy mit is érzek irántad, mégis visszagondolva olyan egyértelműnek tűnt számomra minden. Elvarázsoltál az első perctől kezdve.

Most is miközben ezeket a sorokat írom itt ülök a megszokott padon a híd közepén és rád gondolok. Úgy éreztem, hogy ez a nap csak a miénk, csak a kettőnké. Ezek az utolsó mondatok amiket ebbe a füzetbe írtam, ugyanis az utolsó oldalra értem, de úgy érzem nem lesz több füzetre szükség. Ha tényleg fent vagy az égben, akkor úgyis láthatod mindazt amit történik velünk, s ezt nagyon remélem.

Behajtottam a borítót, majd a táskám aljába csúsztattam a tele írt füzetet és hátradőltem. Felnéztem az égre, figyeltem a ragyogó kék eget és hagytam, hogy a vadul száguldó szél körülöleljen.

- Devon! - hallottam meg Tia hangját s a híd végéhez fordultam.

Ott voltak a szüleim, Rajan, Tia, Rosemary és a fiúk is. Mindannyian mosolyogva jöttek oda hozzám, majd körülvettek és beszélgetni kezdtünk. Bár semmiségekről volt szó, mégis jól esett, hogy mellettem állnak, tudják, hogy mit jelentettél nekem, tudják, hogy ez a nap mennyire fontos nekem, ezért itt vannak velem, támogatnak, vigaszt nyújtanak és megnevettetnek.

Vad szél támadt, a virágzó fák szirmait tépdeste lefelé és szórta szét mindenhova. Csend támadt, az emberek megdermedve néztek felénk, mind az autókból mind az ablakokból, majd megláttam, hogy a többiek is megdermedtek. Mindannyian a híd felé fordultak, majd hangos szárnycsapkodás ütötte meg a fülemet s felpillantottam az égre. Hófehér madarak százai repültek a híd felé, majd leszálltak a padokra és a kőoszlopokra, csendben elhelyezkedtek, végül ők is fejüket a híd irányába fordították és szétnyitották csőreiket.

Kellemes, lélekmelengető dallam hangzott fel először csupán az egyikből, majd végül társultak hozzá s a végén az összes madár egyszerre énekelte a dalt, ami átsegített minket. Szinte észre sem vettem, hogy felálltam és a híd végéhez közeledtem. Az emberek mindannyian dalra fakadtak, énekelni kezdték a számukra ismeretlen dalt és a melegség körülölelte őket. Átszáguldott először rajtuk, majd a madarakon, végül rajtam s utoljára elindult a híd végéhez ahol átölelte őt is.

Ragyogó fény vette körül, majd a melegség átölelte, köszöntötte gyermekét aki végre hazatért. Az emberek térdre borultak, zengeni kezdték nevét és hálájukat, a madarak pedig mindannyian felrepültek s egy-egy hófehér tollukat hátrahagyva üdvözölték itthon vezetőjüket.

- Lula. - eleredtek könnyeim, ahogy felé futottam minden erőmmel.

Ő pedig ott várt rám a híd végén, széles mosollyal és tárt karokkal, amikor pedig odaértem nem tűnt el, nem vált köddé, csupán jó szorosan átölelt és halkan hálálkodott Istennek azért, hogy visszajöhetett közénk. 

VÉGE